A nagy nap

Kinyitottam a szemeimet. Néhány percen keresztül, csak ziháltam és forgolódtam, nehéz volt kitörnöm az álmomból. Az ég az ablakomból szürke volt és akkor sápadtból újra kezdtem rózsaszín lenni, vártam, hogy szívem lelassuljon. Amikor már teljesen biztos voltam benne, hogy felébredtem, láttam ismerős, rendetlen szobámat, egy kicsit bosszús voltam magamra. Miért nem tudok az esküvőmről álmodni! Ez a megszállottságom egy zavaros történetet hozott az éjszakámba. Buzgón próbáltam lerázni a rémálmomat, felvettem a ruhámat és leszaladtam a konyhába, jóval azelőtt, hogy kellett volna. Először rendbe raktam a lakást, és amikor Charlie felébredt palacsintát sütöttem. Túlságosan ideges voltam, hogy reggelizni tudjak – életvidáman ücsörögtem, ameddig Charlie evett.
„Fel kell venned Mr. Weber-t háromkor” – emlékeztettem.
„Ma nincs más csak az, hogy elhozzam Mr. Webert, Bella. Nem valószínű, hogy el fogom felejteni a dolgomat.”
Charlie az egész napot kivette szabadságnak az esküvőmre, és  nagyon nyugodt volt. Hébe-hóba a szeme a beépített szekrényen lebegett titokban a lépcső alatt, ahol a horgászfelszerelést tartotta.
„Ez nem csak a munkád. Neked is illő ruhában kell lenned, szalonképesen.”
Haragos tekintetet vetett a tálban lévő gabonapehelyre, és motyogta a szavakat „majom öltöny” a lélegzete alatt. Valaki lelkesen kopogtatott a bejárati ajtón.
„Gondolom neked ez szörnyű,” – mondtam és fintorogtam. „Alice egész nap rajtam fog dolgozni.”
Charlie elgondolkozva bólintott, beleegyezett egy kisebb megpróbáltatásba. Megcsókoltam a feje búbját, amíg elmentem mellette – elpirult – és akkor tovább mentem az ajtóhoz, hogy beengedjem legjobb barátnőm és leendő nővérem. Alice rövid fekete haja a szokásos módon állt – sima volt és lesimult gyönyörű arcára,  amelyen egy kkülönös kifejezést véltem felfedezni. Kivonszolt engem a házból alig egy „Helló, Charlie” felkiáltással a válla fölött. Alice végignézett rajtam, amíg beszálltam a Porscheba.
„Oh, a pokolba, nézd a szemed!” – mondta szemrehányóan. „Mit csináltál? Fennt voltál egész éjszaka?”
„Majdnem.”
Haragos tekintetet lövellt rám. „Tudod, hogy mennyi időbe fog telni, amíg rendbehozlak, Bella – az én nyersanyagom vagy, rendbe kell hozzalak.”
„Nem ez nem hiszem, hogy neked gond. Nagyobb probléma ha álomba zuhanok az ünnepség alatt anélkül, hogy ki tudnám mondani, hogy „Akarom”, és akkor Edward el fog menekülni.”
Nevetett. „Hozzád vágom a csokrom, ha bezárod a szemed.”
„Köszi.”
„Egyébként bőven lesz időd aludni holnap a repülőgépen.”
Felemeltem a szemöldököm. Holnap, elmélkedtem. Ha mi megyünk ma éjszaka a fogadás után, és mi még holnap is repülőgépen leszünk…nos, mi nem Boise, vagy Idahoba megyünk. Edward nem adott nekem semmilyen célzást. Nem igazán izgultam a rejtély miatt, de különös volt, hogy nem tudtam hol fogok aludni holnap éjszaka, vagy remélhetőleg hol nem alszom…
Alice rájött, hogy ő most elárult valamit és rosszalotta a dolgot.
„Már készen van az összes csomagod.” – mondta, hogy kizökkentsen.
„Alice, kérlek enged meg, hogy a saját dolgaimat csomagoljam be.”
„Sok mindent becsomagoltam, ami a tiéd.”
„és te visszautasítottál egy vásárlást.”
„Kevesebb, mint 10 óra múlva hivatalosan is a nővérem leszel…ez idő alatt nem kell új ruhanemű.”
Haragosan bámultam ki a szélvédőn, amíg már majdnem a házhoz értünk.
„Még nem jöttek vissza?” – kérdeztem.
„Ne aggódj, itt lesz mielőtt a zene elindul. De te nem láthatod őt, mindegy, hogy mikor ér vissza. Mi ezt hagyományos módon fogjuk csinálni.”
Prüszköltem „Hagyomány!”
„Okay, a menyasszonyon és vőlegényen kívül!”
„Tudod, hogy már kukucskált.”
„Oh ne – én vagyok az egyetlen, aki látott téged a ruhádban. Nagyon vigyáztam, hogy mire gondolok, amikor a közelben volt.”
„Szóval” – mondtam, amikor mi befordultunk. „Látom a díszítést nem apróztad el.” Három mérfölddel az érkezésünk előtt már láttam a lámpák pislogását. Ezúttal fehér szatén selyem borította a lámpákat.
„Nem pazarolunk, nem szabad. Élvezd ki ezt, mert te nem fogod látni a belső díszítést, amíg nem jön el az idő.” – megrángatott az üres garázs felé a ház közepén, Emett nagy terepjárója mellett haladtunk el.
„Mióta nem láthatja a menyasszony a díszítést?” – tiltakoztam.
„Amióta én szervezem, akarom látni a hatást, amikor lejössz a lépcsőn.”
Eltakarta a szemem, amikor beértünk a konyhába. Az illat áthatolt rajtam.
„Mi az?” – csodálkoztam, amíg bevezetett a házba.
„Túl sok?” – Alice hangja hirtelen aggódó volt. „Te vagy itt az első ember, remélem jól csináltam.”
„Csodálatos illat van.” – biztosítottam – majdnem megrészegít, de egyáltalán nem émelyítő, egybeolvadása a különböző illatoknak és tökéletes.
„Narancsvirág….orgona.. és még valami – igaz?”
„Nagyon jó Bella. Te csak a fréziát és a rózsát nem találtad el.”
Nem engedte el a szemem, amíg el nem értük a fürdőszobáját. Néztem a hosszú pultot, amin az összes holmi az én szépségemet hivatott szolgálni, és kezdtem érezni, hogy milyen álmatlan volt az éjszakám.
„Ez valóban szükséges? Mindegy, hogy mi van rajtam, amikor hozzá megyek.”
Lelökött engem az alacsony rózsaszín székbe. „Nem, nem fogsz akárhogy kinézni, amikor én is itt vagyok.”
„Ők nem félnek, hogy kiszívod a vérük” – motyogtam. Visszahuppantam a székbe és becsuktam a szemem, egy kicsit szundikáltam. Ellazultam és amíg ő a szépítésemmel volt elfoglalva pihentem. A bőröm minden egyes négyzetcentiméterét kifényezte. Ebédidő után Rosalie besiklott a fürdőszoba ajtón, egy pislákoló ezüst köntösben, arany haja egy puha korongba volt fogva a feje tetején. Gyönyörű volt, sírásra késztetett. Mit vehetnék fel, ha Rosalie is a közelben van? 
„Visszajöttek” – mondta Rosalie, és rögtön egy gyerekes kétségbeesés lett rajtam úrrá. Edward itthon van.
„Tartsd őt kinn!”
„Nem fog idejönni” – nyugtatta meg Rosalie. „Igen sok teendője van. Esme befejezteti velük a dolgokat. Akarod, hogy segítsek? Tudom a haját.”
Leesett az állam. A fejem zavaros volt, nem emlékeztem, hogyan kell becsuknom a számat. Nekem soha nem lesz Rosalie a kedvencem a földön. A dolgok mindig is feszültek voltak közöttünk, személyes sértés, hogy most ő akar segíteni nekem. Noha neki volt lehetetlen szépsége, szerető családja, és Emmett a lelki társa, mindemellett nem volt ember és ezért neheztelt. És itt voltam én, mindenem megvolt, amit ő az életben szeretett volna. Nem pontosan úgy, de akkor is.
„Persze” – mondta Alice könnyen. „Te elkezdheted fonni a haját. Egy komoly frizurát akarok. A fátyol itt megy majd alatta.” – kezeivel elkezdte fésülni a hajam, részletesen próbálta ábrázolni, hogy mire gondol. Amikor elfáradt Rosalie kicserélte a kezeit az övéivel, és formálta a hajam gyengéd érintéssel. Alice visszajött a zarcomhoz. Egyszer Rosalie  elkészült a hajammal, és Alice elküldte, hogy hozza el a ruhámat, és szóljon Jaspernek, hogy hozza el anyut és Philt a szállodából. Lenn, ezerszer hallottam az ajtót nyitódni és csukódni és majdnem elájultam. A hangok kezdtek felszivárogni. Alice elkészült velem annyira, hogy…fel tudjam venni a ruhámat a hajam és a sminkem ellenére. A térdem remegett, amíg begombolta a gyöngy gombokat, a szaténselyem reszketett ahogy a földre hullott.
„Mély lélegzet, Bella” – mondta Alice. „próbáld meg lenyugtatni a szívedet. Le fogod izzadni a sminked!”
Egy gúnyos kifejezést lövelltem felé. „Rendben leszek.”
„Fel kell öltöznöd. Tudod tartani magad két percig?”
„Um…talán?”
„Alice nekem kell.”
„Már itt az idő?” – mondta Renee, a hangja legalább olyan ideges, mintha én lennék. „Minden olyan gyorsan történik. Szédülök.”
Mindketten így éreztünk.
„Ölelj meg mielőtt lemegyek.” – ragaszkodott hozzá Renee. „Légy óvatos, nehogy elsírd magad.”
Anyám gyengéden megölelt a derekamnál, akkor elindult az ajtóhoz, csak az arcát fordította újra felém.
„Oh, te jó ég, majdnem elfelejtettem! Charlie, hol a doboz?”
Papa átkutatta a zsebeit és akkor egy kicsi fehér dobozt tett Renee kezébe. Renee kinyitotta a dobozt és odatartotta nekem.
„Valami kék”- mondta.
„Valami régi, nagyon is. Swan nagymamáé voltak” – tette hozzá Charlie. „Mi egy ékszerésszel kicseréltettük a köveket zafírra.”
A dobozban két nehéz ezüst hajtű volt. Sötétkék zafír volt a bonyolult virágos formában a fogak tetején. A lélegzetem is elakadt. „Anya, apa…nem kellett volna.”
„Alice semmi mást nem engedett nekünk!” – mondta Renee. „minden, amit megpróbáltunk már készen volt.”
Egy hisztérikus vihogás szakadt ki a torkomból. Alice gyorsan belecsúsztatta a fésűket a hajamba. „ez valami régi és valami kék”, elmélkedik Alice, visszalépett néhány lépést, hogy megcsodáljon. „És a ruhád új…így itt –„
Tartott valamit a kezében. Önműködően kinyújtottam a kezemet, és a csipkés fehér harisnyatartó a kezemben landolt.
„Ez az enyém és vissza akarom kapni” – mondta Alice.
Elpirultam.
„Így” – mondta Alice elégedetten. „Egy kis szín – csak ennyi kellett. Teljesen tökéletes vagy.” – egy kis elégedett félmosollyal az racán, a szüleim felé fordított. „Renee rád lent van szükség.”
„Igen, már megyek.” – Renee lehelt egy csókot felém és kiment az ajtón.
„Charlie, behoznád a csokrokat kérlek?”
Mialatt Charlie nem volt a szobában, Alice a harisnyatartót kivette a kezemből és a szoknyám alatt kezdett manőverezni. Ziháltam és megtántorogtam, amikor a hideg keze a bokámhoz ért., a harisnyatartót a helyére igazgatta. Felállt mielőtt még Charlie visszaért volna a habos fehér csokrokkal. Az illata a rózsának, a fréziának és a narancsvirágnak mintha ködbe burkolt volna.
Rosalie – a legjobb zenész a családban Edward mellett – elkezdett játszani a zongorán. Hiperventillálni kezdtem.
„Gyerünk Bella!” – mondta Charlie. Alicehez fordult idegesen. „Kicsit rosszul néz ki. Gondolod, hogy rendben van?” – hangja messzinek tűnt. Nem éreztem a lábaimat.
„Jól van.”
Alice állt szemben velem, lábujjhegyre állt és bámult rám, megfogta a csuklóm erős kezeivel.
„Koncentrálj Bella! Edward lent vár rád.”
Vettem egy mély lélegzetet, hogy visszatérjek a valóságba. A zene lassan átváltott egy új dalba. Charlie megbökte az oldalam. „Bells, itt az idő.”
„Bella?” – kérdezte Alice, még mindig engem nézve.
„Igen” – nyögtem. „Edward. Jól vagyok” – hagytam, hogy kihúzzon a fürdőszobából, és Charliehoz tolt a könyökömnél fogva. A zene hangosabb volt a teremben. A lépcsőn felúszott az illata egy millió virágnak. Én arra koncentráltam, hogy Edward ott vár rám, mialatt nehézkesen elindultam. A zene ismerős volt, Wagner.
„Én jövök” – mondta Alice. „Számolj ötig és kövess engem.” – lassan, kecsesen elkezdett letáncolni a lépcsőn. Nem is gondoltam bele, hogy Alice miért nem a legtökéletesebb nyoszolyólány. Úgy nézek ki mögötte, mintha csak tántorognék. Egy hirtelen trilla szárnyalt át a zenén. Felismertem, hogy itt kell indulnom.
„Ne hagyd, hogy elessek Papa,” – suttogtam. Charlie megrángatta a kezem a karjára és szorosan megfogott.
Egy lépés, egy szünet, mondtam magamnak, amint kezdett menni a lassú ütem a zenében. Nem emeltem fel a szemem, amíg nem voltam biztos benn, hogy stabilan állok a lábamon, habár én hallottam a halk morajokat és susogásokat. A vér elárasztotta az arcom, persze számolhattak vele, hogy a menyasszony elpirul. Amikor a lábfejeim elhagyták az utolsó lépcsőt, még nem láttam őt. Egy rövid pillanatra, csodáltam a gazdagságát a fehér virágoknak, a girlandoknak, amik mind a szobában voltak, a hosszú fehér szalagokat. Aztán a tekintetem levettem a mennyezetről és kerestem a szatén szövet székeken keresztül – elpirultam attól, hogy mindenki engem néz – végre megláttam őt, egy boltív  lőtt áll, ami tele van virágokkal és szalagokkal. Alig vettem észre, hogy Carlisle áll mellette, és Angela apja van mögöttük. Nem láttam anyámat, pedig az első sorban ült, vagy új családomat, vagy akármelyik vendégeket – ők még várhatnak. Mind közül csak Edward arcát láttam, kitöltötte a látvány mindenem. Forró arany tekintete, tökéletes arca, amelyen túlcsordult az érzelem. És akkor, amikor láttam őt a félelmem elpárolgott és egy ujjongó mosoly tört ki. Hirtelen, csak annyit éreztem, hogy Charlie hozzáért az arcomhoz, csak ez tartott vissza, hogy ne rohanjak át a folyosón hozzá. A zene túlságosan lassú, küzdöttem a lépéseim ritmusával. Szerencsére, a folyosó nagyon rövid. És akkor, végre, végre ott voltam. Edward felém nyújtotta a kezét. Charlie megfogta a kezem és , mint ahogy régen a régi világban lerakta Edward kezébe. Éreztem csodás, hűvös bőrét és otthon voltam. Az esküink egyszerűek voltak, hagyományos szavak, amit már nagyon régóta használtak, de soha nem mentek ki a divatból.  Mr. Weber csak röviden beszélt. A végén csak annyit mondott „Míg a halál el nem választ.”, esetünkben megfelelőbb lett volna „Amíg csak élünk”. Abban a pillanatban, amikor befejezte a mondanivalóját, búcsút mondtam a régi életemnek, ami most ért el a rendeltetési helyére. Ostobának éreztem magam, amiért így féltem. Belenéztem Edward ragyogó, diadalmaskodó szemébe és tudtam, hogy győztem. Mert semmi mást nem akartam, csak vele lenni. Próbáltam nem sírva fakadni, amíg nem mondtam ki a kötelező szót.
„Akarom” – sikerült kimondanom, bár közel értelmetlen suttogás lett, villogtattam a szemem, hogy megszáradjanak és lássam őt. Amikor ő mondta a szó győzedelmesen és boldogan csengett.
„Akarom” – mondta.
Mr. Weber férjjé és feleséggé nyilvánított minket, és akkor Edward kezeit az arcomra tette, óvatosan, mintha csak egy finom fehér szirom ért volna az arcomhoz a virágokból. Próbáltam megérteni, keresztül a könnyeim árján, a szinte lehetetlen tényt, hogy ez a különleges személy hozzám tartozik, arany szemeivel úgy nézett rám, mintha ő is könnyezne, bár ez a dolog nem volt lehetséges. Lehajolt az arcomhoz, és én lábujjhegyre álltam, a karjaimat  - csokrostól és mindenestől – a nyaka köré fontam. Gyengéden, imádnivalóan csókolt meg, elfelejtkeztem az emberekről, a helyről, az időről, a jelenről…csak azt tudtam, hogy ő szeretett, hogy akart és én is akartam őt. Ő kezdte a csókot, és abba is akarta hagyni, de belekapaszkodtam, mellőztem a kuncogást és a torkok köszörülését, amit hallottam. Végül kezei visszafogták az arcomat és ő is visszahúzódott – túl hamar – úgy éreztem. Hirtelen mosolya szórakoztatott, szinte már vigyor volt. De pillanatnyilag a nyilvánosságot kizárva egy mély öröm, a saját örömöm visszhangzott bennem. A tömeg tapsban tört ki, és ő a testünket a barátaink, és családunk felé fordította. Nem tudtam elfordulni a szemétől, hogy lássam őket. Anyám karjai voltak az elsők, amik megtaláltak, akkor láttam az arcát először, amikor vonakodva levettem tekintetemet Edwardról. És akkor éreztem a elindultam a tömegben, áthaladtam rajtuk, minden ölelésen, csak bizonytalanul tájékozódtam róla, hogy ki karjában voltam, figyelmem középpontjában Edward volt. Felismertem a különbséget a puha, meleg ölelését az emberi barátaimnak, és a szelíd, hűvös ölelését új családomnak.
Egy perzselő ölelés viszont más volt, mint az összes többi – Seth Claerwater bátran állt be a tömegbe a vámpírok közé, egy vérfarkas barát.