Váratlan

Figyelemelterelések!!!!!!

A szórakozásom vált elsőszámú elsőbbségűvé Esmé szigetén. Búvárkodtunk ( nos, búvárkodtam, amíg Edward mutogatta képességét , hogy képes oxigén nélkül meglenni  akármeddig .) Felderítettük a kicsi őserdőt , ami körülöleli a sziklás ,kicsi csúcsot. Meglátogattuk a lombkoronában élő papagájokat a sziget déli végén. Néztük a naplementét a sziklás nyugati öbölből . Úsztunk  barna delfinekkel, amik ott játszottak a meleg, sekély vizekben. Vagy legalábbis én, amikor Edward a vízben volt, a barna delfinek eltűntek, mintha egy cápa lett volna a közelben.

Tudtam, hogy mi történik. Megpróbált lefoglalni, őrülten, úgyhogy nem zaklattam őt a szex dologgal kapcsolatban továbbra is. .Amikor megpróbáltam rábeszélni őt arra, hogy lazítsunk a nagyképernyős plazmatévé alatt levő millió DVD-k egyikével, kicsábított a házból olyan varázsigékkel, mint korallszirtek és vízi barlangok és tengeri teknősök . Csak mentünk, mentünk, mentünk egész nap, így amikor a nap végül lenyugodott teljesen kiéhezettnek és kimerültnek éreztem magamat.

Félig álomba merültem a tányérom felett, miután minden éjszaka befejeztem a vacsorát. Egyszer tényleg elaludtam egyenesen az asztalnál és neki kellett az ágyba vinnie engem. Részben az volt, hogy Edward mindig túl sok ételt készített egy fő részére, de olyan éhes voltam, miután úsztam és megmásztam mindent egész nap , hogy legnagyobb részét megettem. Akkor, tele és nyúzottan, alig tudtam nyitva tartani a szemeimet. Mind része a tervnek, kétségkívül.

A kimerültség nem segített sokat a meggyőzésre tett kísérleteimmel. De nem adtam fel. Megpróbáltam érvelni miközben esedeztem, és zsémbelődni, de minden hasztalanul. Eszméleten kívüli állapotban voltam általában, mielőtt tényleg messzire haladhattam volna az ügyemmel. Azután az álmaim annyira igazinak tűntek --- rémálmok javarészt, egyre élénkebbek, azt hittem, hogy a sziget túl-fényárban úszó színei miatt --- mindig fáradtan ébredtem, bármennyi ideig is aludtam.

Körülbelül egy hétre rá, hogy megérkeztünk a szigetre, elhatároztam, hogy megpróbálok kompromisszumot kötni. Korábban ez működött nálunk.

A kék szobában aludtam most. A tisztító legénység nem volt esedékes a következő napig, és a fehér szobának még mindig lent volt egy hófehér takarója. A kék szoba kisebb volt, az ágy ésszerűbben méretezett. A falak sötétek voltak, amit tíkfával osztottak táblákra, és a szerelvények mind fényűző kék selymek voltak.

Rákaptam arra, hogy hordjam Alice női fehérnemű gyűjteményének egy részét, hogy éjjel bennük aludjak – amelyikek annyira nem fedték fel a testem a gyér bikinikkel összehasonlítva, amiket nekem csomagolt. Azon töprengtem, vajon látott-e egy látomást, miért akarnék ilyen dolgokat, aztán viszolyogva, megszégyenített a gondolat.

Ártatlan elefántcsontszínű szaténnal indultam útnak lassan, aggódtam, hogy a bőrömből többet felfedni lehet a segítség ellentéte lesz, de kész voltam kipróbálni bármit. Edward úgy tűnt, hogy nem vesz észre semmit, mintha ugyanazokat a szakadt veteránokat viseltem volna, amiket otthon hordtam.

A horzsolások sokkal szebben néztek most ki --- helyenként sárgultak , és a többi helyen teljesen eltűntek -- így ma este kihúztam az ijesztőbb darabok közül az egyiket,  míg előkészültem a faburkolatos fürdőszobában. Ez fekete és csipkés volt , sőt zavaróan nézett ki, mikor nem volt rajtam. Vigyáztam nehogy belenézzek a tükörbe , mielőtt visszamentem a hálószobába. Nem akartam elveszteni a fejemet.

Elégedetten figyeltem, ahogy a szemei hirtelen, csak egy másodpercre szélesen kipattantak, mielőtt szabályozta a kifejezését.

-„ Mit gondolsz? „ –Kérdeztem, miközben piruetteztem, hogy láthasson minden szögből.

Köszörülte torkát. -„Gyönyörű vagy . Mint mindig. "

-„ Köszönöm” – mondtam egy kicsit savanyúan.

Túl fáradt voltam ahhoz, hogy ellenálljak annak, hogy gyorsan bemásszak a puha ágyba.
Körém tette a karjait, és felhúzott a mellkasára, de ez megszokott volt --- túl meleg volt, hogy az ő hűvös teste nélkül aludjak.

-„ Alkut akarok kötni veled", - mondtam álmosan.

-„ Nem fogok semmilyen alkut kötni veled ",- válaszolta.

-„Még nem is hallottad, hogy mit ajánlok fel. "

-„Nem számít.”

Sóhajtottam. -" Dang. És én igazán akartam. Ó szóval."

Forgatta szemét.

 Becsuktam a szemem, és hagytam, hogy bekapja a csalit. Ásítottam.

Csak egy percig tartott - - nem elég sokáig számomra, hogy elaludjak.

-" Rendben. Mi az, amit akarsz? "

Egy másodpercen keresztül csikorgattam a fogamat, miközben harcoltam egy mosollyal.
Ha volt valami, aminek nem tudott ellenállni, az annak a lehetősége volt, hogy adjon nekem valamit.

-" Szóval , gondolkodtam ...Tudom , hogy az egész Dartmouth-t dolog csak látszólagos, hogy legyen egy címlap sztori ,de őszintén a főiskola egy szemesztere valószínűleg nem ölne meg engem,"- mondtam miközben visszhangoztam korábbi szavait, amikor megpróbált rábeszélni engem, hogy halasszam el a vámpírrá válásomat. - " Charlie felvillanyozódna a  Dartmouth-i történetektől , fogadok . Persze, lehet,hogy kínos, ha nem tudok lépést tartani mindegyik agytröszttel .Még ... tizennyolc , tizenkilenc. Tényleg nem olyan nagy különbség. Nem olyan ez, hogy szarkalábakat fogok kapni jövőre ."

Egy hosszú pillanatra csendben maradt. Aztán , halkan azt mondta, " Várnál. Ember maradnál.”

Csendben maradtam , engedve az ajánlatot lesüppedni .

-" Miért csinálod ezt velem?"- mondta a fogain keresztül, a hangja hirtelen dühös volt. –„ Nem elég nehéz mindez nélkül? ”- Megmarkolt egy tenyérnyit a csipkéből , ami a combomon fodrozódott. Egy pillanatra azt gondoltam , hogy le fogja tépni azt a varrástól. Azután a keze ellazult. -"Ez nem számít. Nem fogok alkut kötni veled. "

Főiskolára akarok menni. "

-" Nem ,nem akarsz. És nincs semmi, ami megéri újra kockáztatni az életedet.”

-" De menni akarok . Szóval, nem a főiskola az ,amit annyira akarok --- egy kicsivel tovább akarok ember lenni.”

Behunyta a  szemét , és az orrán keresztül kilélegzett. –„ Megőrjítesz engem, Bella. Nem ezen vitatkoztunk egy milliószor, hogy mindig azt kérdted, hogy haladéktalanul egy vámpír legyél? "

-" Igen , de ... nos, van egy okom, hogy ember legyek, ami korábban nem volt."

-" Mi az ? "

" Találd ki ", mondtam , és hozzáhúztam magam a párnák mellett, hogy megcsókoljam őt .

Visszacsókolt ,de nem olyan módon ,hogy azt gondoljam,hogy győztem. Gondosabb volt, nem akarta megbántani az érzéseimet; teljesen őrületes módon irányította magát. Gyengéden, arrébb tolt egy pillanatra és ringatni kezdett a mellkasán.

-„ Annyira ember vagy, Bella .A hormonjaid által  uralt. " Nevetett.

-" Ez a lényeg, Edward. Szeretem ezt a részét az emberi létnek. Nem akarok még lemondani erről. Nem akarok éveken keresztül várni arra, hogy a vér-őrült újszülöttek egy része visszajöjjön ide. "

Ásítottam, és elmosolyodott.

-„ Fáradt vagy. Aludj, szerelmem. " - Elkezdte dúdolni azt az altatódalt, amit nekem alkotott, amikor először találkoztunk.

-„ Azon töprengek, hogy miért vagyok annyira fáradt,”- szarkasztikusan motyogtam. –„Ez nem tartozhat a terved részéhez vagy semmihez.”
Csak egyszer kuncogott , és folytatta a dúdolást.

-" Azt gondolnád, hogy jobban alszok, amilyen fáradt vagyok".

A dal félbeszakadt. -" Úgy alszol,mint a halottak , Bella. Nem mondtál egy szót se alvás közben, amióta idekerültünk. Ha nem lenne a horkolás, aggódnék ,hogy kómába estél."

Figyelembe kívül hagytam, hogy a horkoláson gúnyolódik ; nem horkoltam. –„ Nem hánykolódok és beszélek? Ez furcsa. Általában ágyban vagyok , amikor rosszat álmodok. És kiabálok."

„Rémálmaid voltak?”
„Életszerűek. Annyira fáradttá tesznek engem” ásítottam. „Nem hiszem, hogy nem gagyogtam róluk egész éjszaka”
„Mikről?”
„Különböző dolgokról – de ugyanazok, tudod, a színek miatt”

„Színek?”
„Mind annyira fényesek és valóságosak. Általában, amikor álmodom, tudom, hogy én vagyok. De nem tudom, hogy alszom. Ez ijesztőbbé teszi őket”
Zavartnak hangzott, amikor megint beszélni kezdett. „Mi ijeszt meg téged?”
Kissé remegtem. „Főleg…” haboztam.
„Főleg?” unszolt.

Nem voltam benne biztos, hogy miért, de nem akartam mesélni neki a gyerekről a visszatérő rémálmomban; volt valami személyes a különös rémületben.
Úgyhogy teljes leírás helyett csak egy elemet adtam neki. Természetesen olyat, ami elég ijesztő számomra, vagy bárki más számára.
„A Volturi” suttogtam.
Szorosabban megölelt. „Nem fognak zaklatni minket. Hamarosan halhatatlan leszel és nekik nem lesz rá okuk”

Megengedtem neki, hogy vigasztaljon, de kicsit bűnösnek éreztem magam amiatt, hogy félreértett. A rémálmok nem pont ilyenek voltak. Nem magam miatt aggódtam – én a fiú miatt aggódtam. Ő nem az a fiú volt, akiről először álmodtam – a vámpírgyerek vérvörös szemekkel egy halom halott emberen ült, akiket szerettem. Ez a fiú, akiről az előző héten négy alkalommal álmodtam, határozottan emberi volt; az arca ki volt pirulva, széles szemei lágy zöldek voltak. De épp, mint a másik gyerek, ő is félelemmel és kétségbeeséssel remegett, ahogy a Volturi körülvett minket. Nekem egyszerűen védenem kellett az ismeretlen gyereket. Nem volt másik opció. Ugyanakkor, tudtam, hogy el fogok bukni.

Edward látta az arcomon az elhagyatottságot. „Mit tehetnék, hogy segítsek?”
Megráztam a fejem. „Ezek csak álmok, Edward”
„Akarod, hogy énekeljek neked? Minden éjjel énekelni fogok, ha ez távol tartja a rossz álmokat”
„Nem mind rossz. Van néhány jó. Olyan… színes. Víz alatti, halakkal és korallal. Az egész tényleg olyan, mintha tényleg megtörténne – nem tudom, hogy álmodom. Talán ez a sziget az
oka. Annyira fényes”

„Haza akarsz menni?”
„Nem. Nem, még nem” Nem maradhatnánk egy kicsit tovább?”
„Addig maradhatunk, amíg csak akarsz, Bella” ígérte.
„Mikor kezdődik a szemeszter? Korábban nem figyeltem” Sóhajtott. Megint elkezdhetett dúdolni is, de elaludtam, mielőtt biztos lehettem volna benne.

Később, amikor felébredtem a sötétben, ijedt voltam. Az álom annyira nagyon valóságos… annyira élénk, annyira érzékelhető volt… hangosan ziháltam, összezavarodva a sötét szoba miatt. Egy másodperccel ezelőtt még úgy tűnt, mintha ragyogó napsütésben állnék.
„Bella?” suttogta Edward, szorosan ölelve a karjaival, és finoman rázogatni kezdett. „Jól vagy, szerelmem?”
„Oh” megint ziháltam. Csak egy álom. Nem a valóság. Legnagyobb meglepetésemre, a könnyek figyelmeztetés nélkül kicsordultak a szememből és végigfolytak az arcomon.

„Bella” mondta most hangosabban, riadtabban. „Mi a baj?”
Hideg ujjaival letörölte forró arcomról a könnyeket, de újak jöttek a helyükre.
„Csak egy álom volt” nem tudtam visszatartani a halk zokogást, amitől akadozott a hangom.
Az öntudatlan könnyek zavaróak voltak. De nem tudtam átvenni az írányítást a megdöbbentő szomorúság fölött, ami magával ragadott engem. Annyira nagyon akartam, hogy az álom igaz legyen.

„Jól van, szerelmem, nincs semmi baj. Itt vagyok” Megrázott engem. Kicsit túl gyors volt, hogy megnyugtasson.
„Volt egy másik rémálmod? Az nem a valóság, az nem a valóság”
„Nem rémálom” megráztam a fejem, miközben a szemeimet dörzsöltem. „Ez egy jó álom volt” a hangom megint akadozott.
„Akkor miért sírsz?” kérdezte összezavarodva.
„Mert felébredtem” sírtam és a nyaka köré fontam a karjaimat.
Felnevetett a logikámon, de a hang aggodalmas volt és feszült.

„Minden rendben van, Bella. Vegyél mély lélegzetet”
„Annyira valóságos volt” sírtam. „Azt akartam, hogy igaz legyen”
„Mesélj nekem róla” unszolt. „Talán az segíteni fog”
„A parton voltunk…” a hangom elcsuklott, és visszahúzódtam, hogy könnyekkel teli szemeimmel ránézhessek nyugtalan angyalarcára.  Tűnődve bámultam őt és az ésszerűtlen szomorúság kezdett elmúlni.
„És?” buzdított végül.
„Oh, Edward”
„Mondd el, Bella” kérte aggódva a hangomban lévő fájdalom miatt.

De nem tudtam. Helyette megint a nyaka köré szorítottam a karjaimat és lázasan megcsókoltam. Ez egyáltalán nem a vágy miatt volt – szükségem volt rá a fájdalom miatt.
Azonnal és gyorsan visszautasított. Küzdött velem, amilyen finoman csak tudott meglepetésében, a vállaimnál fogva messze eltartott magától.

„Nem, Bella” mondta. Ahogy rám nézett, mintha aggódott volna, hogy elvesztettem az eszem.
Megint zokogás fojtogatta a torkomat.
Összezavarodva, elgyötört szemekkel bámult rám.
„S-s-sajnálom” motyogtam.
De ekkor magához húzott, szorosan márványmellkasához ölelt.
„Nem tehetem, Bella, nem tehetem!” a nyögése aggodalmas volt.
„Kérlek” mondtam, alig hallhatóan. „Kérlek, Edward”

Nem tudtam megmondani, hogy a remegő hangom miatt, vagy a támadásom váratlansága miatt, vagy egyszerűen csak neki is szüksége volt rá. De bármi is az ok, feladó nyögéssel visszahúzta az ajkaimat az övéire.
És elkezdtük ott, ahol az álmom abbamaradt.

Nagyon nyugodt maradtam, amikor reggel felébredtem, és megpróbáltam tartani a lélegzetemet. Féltem kinyitni a szemeimet. Edward mellkasán feküdtem, de ő nagyon nyugodt volt és a karjai nem voltak körülöttem. Ez rossz jel volt. Féltem elismerni, hogy ébren vagyok és szembenézni a haragjával. Óvatosan kikukucskáltam a szempilláimon keresztül. A sötét mennyezetet bámulta, karjai a feje fölött voltak. Felkönyököltem, hogy jobban láthassam az arcát. Sima és kifejezéstelen volt.
"Mekkora bajban vagyok?” Kérdeztem halk hangon.
„ Nagyban” mondta, de elfordította a fejét és önelégülten rám mosolygott.
Lélegeztem egy megkönnyebbült sóhajt "Sajnálom, "mondtam. "Én nem tudom mit jelent
…Nos, nem tudom pontosan, mi volt a múlt éjszaka."ráztam a fejem az irracionális könnyek emlékén, a végzetes bánat.
"Nem mondtad el nekem, miről szólt az álmod"
"Felteszem, nem tettem - de valamit mutattam neked, mi volt körülbelül."idegesen nevettem.
"Ó, "mondta. A szemeit tágra nyitotta, aztán hunyorított.
"Érdekes."
"Ez egy nagyon jó álom volt, "mormoltam. Nem kommentálta, úgyhogy néhány másodperccel később megkérdezetem,"Megbocsájtasz nekem?"
"Gondolkodom rajta."
Felültem, azt tervezve, hogy megvizsgálom magam - ott nem látszottak semmilyen tollak, legalább. De ahogy mozogtam, a szédülés egy furcsa hulláma ütött meg. Meginogtam és visszaestem a párnákra.
„Wow… szédülés”
A karjai akkor körülöttem voltak. "Sokáig aludtál.
Tizenkét órát"
"Tizenkettőt?"Milyen furcsa.
Mondtam gyorsan magamnak – miközben beszéltem, próbálva nem túl nagy jelentőséget tulajdonítani ennek. Jónak tűntem.
A horzsolások a karjaimon már egy hetesek voltak, sárgultak. Kinyújtóztam próbálkozva. Jól is éreztem magam.
Jobban, mint jól, valójában.
„ Teljes a leltár?"szégyenlősen bólintottam. "Úgy tűnik, a párnák túlélték."
"Sajnálatos módon, nem mondhatnám ugyanezt, hmm, a hálóingedről."
Az ágy a lába felé bólintott, ahol szerte szétterült a fekete fűző több maradványa a selymen át.
"Ez nagyon rossz, "mondtam. "Ezt az egyet szerettem."
"Én is."
"Voltak bármilyen más áldozatok?"Kérdeztem szégyenlősen.
"Vennem kell Esme-nek egy új ágykeretet, "vallotta be, elpillantva a válla felett.
Követtem a tekintetét, és meg voltam döbbenve, látva, hogy a nagy fatuskó darab nyilvánvalóan ki volt vésve az ágy fejtámlájának bal oldalából.
"Hmm."rosszallóan tekintettem. "Nem gondolod, hogy ezt hallottam volna?"
"Úgy tűnik, rendkívül figyelmetlen vagy, miközben a figyelmed másképpen összpontosul."
"Egy kicsit elfoglalt voltam, "ismertem be, miközben mélyvörösbe pirultam. Megérintette az égő arcomat és sóhajtott."Ezt igazán hiányolni fogom."
Bámultam az arcát, bármi jelét keresve a haragnak vagy lelkiismeret furdalásnak, amitől féltem.
Egyenletesen tekintett vissza rám, a kifejezése nyugodt volt, de egyébként olvashatatlan.
"Hogy érzed magad?"
Nevetett.
"Mi az?"Követeltem.
"Olyan bűnösnek nézel ki - mint aki egy bűncselekményt követett el."
"Bűnösnek érzem magam, "motyogtam.
"Tehát elcsábítottad a szintén-akaró férjedet. Vagyis ez nem egy főben járó bűn"
Úgy tűnt, ugrat.
Az arcom még forróbb lett. "A szó elcsábított, beleértve egy bizonyos előre megfontolt összeget."
"Talán ez nem a megfelelő szó volt, " engedte meg.
"Nem vagy dühös?"bánatosan mosolygott "Nem vagyok mérges."
"Miért nem?"
"Nos "szünetelt. "Nem bántottalak téged, egyrészt. Ezúttal könnyebb volt irányítani magam, elterelni a túlzásokat.” A szemeivel ismét a sérült keretre pillantott.
"Talán mert ezúttal több elképzelésem volt, hogy mire számítsak."
Egy bizakodó mosoly kezdett szétterjedni az arcomon. "Mondtam neked, hogy csak gyakorlat kérdése."
Összeszűkítette a szemeit.
A megmordult a gyomrom, és nevetett. "Reggeli idő az embernek?”kérdezte.
"Kérlek, "mondtam, miközben kiugrottam az ágyból. Habár túl gyorsan mozogtam, és ezzel részegen tántorogtam, hogy visszanyerjem az egyensúlyom.
Megfogott, mielőtt belebotlottam volna a komódba. "Minden rendben van?"
"Ha nem lesz jobb egyensúlyérzékem a következő életemben, visszatérítést kérek."
Főztem ezen a reggelen, sütöttem néhány tojást - túl éhes voltam, hogy valami bonyolultabbat készítsek. Türelmetlenül, néhány perc múlva a tányérba pattintottam őket.
"Mióta eszel tükörtojást?”kérdezte. "Most óta."
"Tudod te hány tojást ettél az utóbbi hét alatt?
Kihúzta a szemetest a mosogató alól – ez tele volt üres kék kartonokkal.
"Furcsa, "mondtam, miután lenyeltem egy forró falatot. "Ez a hely összekuszálja az étvágyamat” és az álmaim, és a már amúgy is kétes egyensúlyom. "De szeretek itt lenni. Valószínűleg hamarosan mégis távoznunk kell, nem? Ezt csinálni a Dartmouth-i időben? Wow!, gondolom, találni kell egy helyet, ahol éljünk és ki is párnázunk."
Leült mellém. „ Most már feladhatnád a főiskolai ürügyet – megkaptad, amit akartál. És annyira nem értettünk egyet, így ez nincs feszesen hozzákötve.”
Felhorkantottam "Ez nem egy ürügy volt, Edward. Nem töltöm a szabadidőmet cselszövéssel, mint ahogy a többi ember teszi. Mit tudunk tenni, amit viseljen Bella a mából?"Mondtam szegényes benyomásban a hangára. Szégyentelenül nevetett.
"Tényleg szeretnék egy kis ideig még ember lenni." Fölé hajoltam hogy a kezem végigsimítsam a meztelen mellkasán. "Ez nem elég."
Kételkedve nézett ki. "Ezért?"kérdezte, megfogva a kezem, ami a hasa felé mozgott.
"Mindvégig a szex volt a kulcs?"
Összeszűkítette a szemeit. "Miért nem gondoltam erre?"motyogta gúnyosan  "Sok vitától kímélhettem volna meg magam."
Nevetettem. "Igen, valószínűleg."
"Annyira emberi vagy, "mondta újra.
"Tudom."
Az ajkai vonalánál egy mosoly húzódott. "Megyünk Dartmouth-ba? Tényleg?"
"Valószínűleg ki fogok bukni egy szemeszter alatt."
"Korrepetálni foglak."A mosolya most szélesebb volt. "Szeretni fogod a főiskolát."
„Gondolod, találni fogunk ilyen későn lakást? "
Grimaszolt, vétkesnek tűnt. "Nos, mi valamelyest már rendelkezünk ott egy házzal. Tudod, csak tartalékban."
"Vettetek egy házat?"
"Valójában az ingatlan egy jó befektetés."
Felemeltem az egyik szemöldököm, aztán hagytam. "Tehát, készen állunk, akkor."
"Úgy látom, nekünk kicsit hosszabb ideig kell megtartanunk az „előtte” kocsit."
"Igen, a mennyország tiltja a védelmet a tankoktól."vigyorgott.
"Mennyi ideig maradhatunk?"Kérdeztem.
"Időben vagyunk. Néhány héttel többet, ha akarod. Aztán meglátogathatjuk Charlie-t mielőtt New Hampshire-be mennénk. A karácsonyt Renee-vel tölthetnénk… "
A szavai egy nagyon boldog, közeli jövőt festettek, beleértve mindenkinek egy független fájdalmat.
 A Jacob-os rész, de majdnem elfelejtett, zörgetett, és módosítottam a gondolatot – majdnem mindenki. Ez semmivel nem könnyebb. Most, hogy pontosan felfedeztem, milyen jó lehet embernek lenni, csábító volt sodródva hagyni a terveimet.
Tizennyolc vagy tizenkilenc, tizenkilenc vagy húsz…Számít ez egyáltalán? Nem sokat változom néhány év alatt. És embernek lenni Edwarddal…A választás egyre trükkösebb lett minden nap.
"Néhány hét,”értettem egyet. Aztán, mert soha nem nézett úgy ki, hogy elég időnk lenne, hozzátettem, "Tehát azon gondolkodtam… tudod, mit mondtam a gyakorlásról ezelőtt?"
Nevetett. "Tudnád tartani ezt a gondolatot? Hallom a hajót. A tisztító legénységnek itt kell lennie."
Azt akarta tőlem, hogy tartsam fejben ezt a gondolatot. Tehát ez azt jelentette, hogy nem fog többé aggódni a gyakorlás miatt? Mosolyogtam.
„Engedd meg, hogy elmagyarázzam Gustavónak a fehér szobában lévő rendetlenséget, aztán elmehetünk. Van egy hely délen a dzsungelben – „
„Nem akarok elmenni. Ma nem túrázok az egész szigeten. Itt akarok maradni és nézni egy filmet.”
Összeszorította az ajkait és megpróbált nem nevetni a zsémbes hangomon.
„Rendben, ahogy akarod. Miért nem választasz ki egyet, amíg én kinyitom az ajtót?”
„Nem hallottam kopogást”
Oldalra fordította a fejét és hallgatott. Fél másodperccel később egy gyenge, félénk kopogtatás hallatszott az ajtón. Vigyorgott és az előszoba felé indult.

Elsétáltam a nagy tévé alatt lévő polcokhoz és a címeket kezdtem nézegetni. Nehéz volt eldönteni, hol kezdjem. Több DVD-jük volt, mint egy kölcsönzőben.

Hallottam Edward halk, bársonyos hangját, ahogy visszatért az előszobába, folyékonyan társalogva, feltételezésem szerint, portugálul. Egy másik, érdesebb emberi hang ugyanazon a nyelven válaszolt. Edward bevezette őket a szobába, útközben a konyha felé mutatva. A két brazil hihetetlenül alacsonynak és sötétnek tűnt mellette. Egyikük egy kövér férfi volt, másikuk egy vékony nő, mindkettőjüknek ráncos volt az arca.
Edward büszke mosollyal felém intett, és hallottam a nevem a sok ismeretlen szó között. Elpirultam egy kicsit, ahogy arra gondoltam, hogy hamarosan szembetalálhatnák magukat a fehér szobában lévő szemétdombbal. A kicsi ember udvariasan rám mosolygott. De az apró, kávé-bőrű nő nem mosolygott.  Döbbenet és aggodalom keverékével bámult rám, széles szemeiben félelem volt.

Mielőtt reagálhattam volna, Edward intett nekik, hogy kövessék a tyúkól felé, és eltűntek.
Amikor újra megjelent, már egyedül volt. Gyorsan mellém sétált és körém fonta a karjait.

„Mi van vele?” suttogtam sürgetően, emlékezve a nő ijedt arckifejezésére.
Higgadtan vállat vont. „Kaure részben Ticuna indián. Arra nevelték, hogy babonásabb legyen – vagy ahogy te neveznéd, körültekintőbb – mint a modern világban élők. Gyanítja, hogy mi vagyok, vagy legalábbis közel jár hozzá” Még mindig nem hangzott aggodalmasnak.

„Nekik saját legendáik vannak itt. A Libishomen – olyan vérivó démon, aki kizárólag szép nőket ejt zsákmányul” rám bámult.
Szép nők? Nos, ez elég hízelgő volt.
„Rémültnek tűnt” mondtam.
„Az is – de főleg miattad aggódik.”
„Miattam?”
„Amiatt aggódik, hogy miért vagyok itt veled teljesen egyedül” sötéten kuncogni kezdett, aztán a fal felé nézett, ahol a filmek voltak.

„Nos, miért nem választasz valamit, hogy megnézzük? Ezt tenni elfogadhatóan emberi.”
„Igen, biztos vagyok benne, hogy ez meggyőzi arról, hogy ember vagy” Nevettem és erősen a nyaka köré szorítottam a karjaimat, miközben lábujjhegyre álltam.
Lehajolt, hogy megcsókolhassam, aztán a karjai összeszorultak körülöttem és felemelt a padlóról, annyira, hogy már nem kellett lehajolnia. Ajkai a nyakamon mozogtak, ujjaimmal beletúrtam bronzszínű hajába.


Aztán zihálást hallottam, és ő hirtelen letett engem. Kaure állt lefagyva az előszobában, tollakkal fekete hajában, kezében egy zsákkal, amiben még több toll volt, rémült arckifejezéssel. Engem bámult, a nézése idegesített, úgyhogy elpirultam és lesütöttem a szemeimet. Aztán összeszedte magát és motyogott valamit, még ezen az ismeretlen nyelven is világos volt, hogy bocsánatkérést. Edward elmosolyodott és barátságos hangon válaszolt. A nő elfordította sötét szemeit és visszament az előszobába.

„Arra gondolt, amire gondolok, hogy gondolt, ugye?” motyogtam.
Nevetett a nyakatekert mondatomon. „Igen”
Találomra megragadtam egy filmet. „Kapcsoljuk be és úgy tehetünk, mintha néznénk”
Egy régi musical volt mosolygós arcokkal és bolyhos ruhákkal.
„Nagyon nászutas” ismerte el Edward.

Mialatt a képernyőn a színészek táncoltak egy élénk bevezetődalra, én a kanapén henyéltem Edward karjaiban.
„Vissza fogunk költözni a fehér szobába?” tűnődtem rajta lustán.
„Nem tudom… már helyrehozhatatlanul szétroncsoltam a fejtámlát a másik szobában – talán ha a ház egyetlen részére korlátozzuk a rombolást, lehet, hogy Esme újra meghív minket egyszer.

Szélesen elmosolyodtam. „Szóval lesz még rombolás?”
Nevetni kezdett az arckifejezésemen. „Azt hiszem, biztonságosabb, ha eltervezett, mintha arra várok, hogy megint megtámadsz”
„Csak idő kérdése lenne” értettem egyet mellékesen, de a pulzusom száguldott a vénáimban.

„Valami baj van a szíveddel?”
„Nem. Egészséges, mint egy ló” szünetet tartottam. „Most akartál menni ellenőrizni a rombolási zónát?”
„Talán udvariasabb lenne megvárni, amíg egyedül leszünk. Te nem vennéd észre, ha kettészakítom a bútort, de őket valószínűleg megijesztené”
Igazság szerint, már elfelejtettem, hogy emberek laknak a másik szobában.
„Igaz. A francba!”

Gustavo és Kaure csendben mozogtak a házban, miközben türelmetlenül vártam, hogy befejezzék és megpróbáltam figyelni a boldogan-éltek-amíg-meg-nem-haltak- ot a képernyőn.
Épp kezdtem elálmosodni – bár Edward szerint a fél napot végigaludtam – amikor egy durva hang felriasztott. Edward felült, a karjaiban tartott engem és válaszolt Gustavónak portugálul.
Gustavo bólintott és csendben a bejárati ajtó felé sétált.

„Végeztek” mondta nekem Edward.
„Tehát, ez azt jelenti, hogy egyedül vagyunk?”
„Mi lenne, ha először ebédelnél?” javasolta.
Beharaptam az ajkamat, gondolkodva a dilemmán. Eléggé éhes voltam.
Mosolyogva megfogta a kezemet, és a konyhába vitt.
Ismerte az arcomat, úgyhogy nem számított, hogy nem tudott olvasni a gondolataimban.

„Ez kezd kicsúszni a kezemből” panaszkodtam, amikor teljesen tele voltam.
„Akarsz ma délután úszni egyet a delfinekkel – kalóriaégetés gyanánt?” kérdezte.
„Talán később. Nekem van egy másik, kalóriaégetésre vonatkozó ötletem”
„És mi lenne az?”
„Nos, ott van az a rengeteg fejtámla – „
De nem tudtam befejezni. Felkapott a karjaiba és az ajkai elhallgattatták az enyémeket, amint embertelen sebességgel a kék szobába vitt.

A gesztus

Az esküvő simán zajlott a fogadási összejövetelbe – ez a bizonyíték Alice hibátlan tervezésére. A folyó fölött már látszott, hogy alkonyodik; a szertartás pontosan a megfelelő ideig tartott. A nap lenyugodni készült a fák mögött. A fények pislákoltak a fa ágai között, ahogy Edward a hátsó üvegajtókon keresztül vezetett, a fehérvirágok csak úgy izzottak körülöttünk. Volt vagy tízezer ilyen virág itt kinn, amik illatos sátorként szolgáltak a táncparkett fölött, melyet a két ősi cédrusfa alatt állítottak fel.

A dolgok lelassultak, és megnyugodtak, ahogy az augusztusi este körbe vett mindent. A kis tömeg széthúzódott a csillagfények puha ragyogása alatt, és az összes barátunk ölelve üdvözölt minket. Most volt idő egy kis beszélgetésre és nevetésre is.

„Gratulálunk srácok” mondta Seth Clearwater, miközben lökdöste a fehér virágfüzért, ami hozzáért a fejéhez. Az anyja szorosan az oldalán állt és óvatos intenzitással nézte a vendégeket. Az arca vékony és vad volt, olyan amit a rövid frizurája csak még jobban kihangsúlyozott. Ez a kifejezés pont olyan volt mint a lányáé Leahé – Csodálkoztam volna ha ugyanilyen arcot vágna az út a szolidaritás egyik bemutatóján is. Billy Black Seth másik oldalán már kevésbé feszült volt, mint Sue.

Mikor ránéztem Jacob apjára, mindig rossz érzés kapott el, hogy két ember helyett csak egyet láttam. Egy öregembert láttam egy tolószékben ráncos arccal és fehér mosollyal amit mindenki látott. Aztán ott volt hogy egy erőteljes sor törzsfő közvetlen leszármazottja, bár a varázslat kihagyta az ő generációját, mégis Billy volt a hatalom egy része és a legenda még mindig. Ez özönlött rajta keresztül és a fiára is aki, ennek az örököse lett, és aki hátatt fordított sorsának.  Sam Uley volt ezen legendák és varázslatok főnöke…

Billy szemei meglepően nyugodtnak tűntek, az eseményekre tekintve – fekete szemei szikráztak, mint akinek éppen van néhány jó híre. Lenyűgözött a lélekjelenléte. Pedig ez az esküvő a legrosszabb dolog lehetett számára, ami a legjobb barátja lányával történhet.
Kihívás volt visszatartania az érzelmeit, miközben az esemény már előre jelezte, hogy a megállapodás a Cullenes és Quileutes indiánok között, (Miszerint a vámpírok nem harapnak meg egyetlen embert sem) nem fog sokáig megmaradni. A vérfarkasok tudták, hogy megfog történni, de a Culleneknek fogalmuk sem volt, hogyan reagálnak majd rá a rezervátumiak. A szövetség előtt ez egy biztos támadást jelentett volna. Egy háborút. De most, hogy jobban megismerték egymást megbocsájtást nyert volna az ügy?

Mintha választ kaptam volna a kérdésemre, Seth kitárta karjait Edward előtt aki fél karjával viszonozta ezt az ölelést.

Láttam, hogy Sue finoman megremeg.

„ Jó látni, hogy jól mennek a dolgok nálatok, ember” mondta Sam „ Boldog vagyok ha látlak titeket.”

„Köszi, Seth. Ez nagyon sokat jelent számomra.” Edward elhúzódott Sethtől majd Sue-ra és Billyre pillantott. „Nektek szintén köszönetet kell mondani, hogy támogatjátok ma Bellát.”

„Semmiség” jött a hang mélyről, recsegősen Billy felől, meglepődtem a hangjában lévő optimizmustól. Talán egy erősebb fegyverszünet volt előre látható.

Seth integetett a kezével, majd elköszöntek tőlünk és Billy kerekesszékét az étel irányába kezdte tolni.

Angela és Ben volt a következő a sorban, majd a szüleik, végül Jessica és Mike - akiknek a meglepetésemre fogták egymás kezét. Nem is hallottam, hogy újra összejöttek. Mindenesetre ez jó hírnek számított.

Az ember barátaim után következtek a legfrissebb unokatestvéreim a Denali vámpírklán tagjai. Rájöttem, hogy ezek a vámpírok miatt idegeskedtem - Tanya feltételeztem a szőke göndör hajában lévő eperszínű tincsekről. – megölelte Edwardot. Mellette három másik vámpír arany szemekkel kíváncsisággal bámult engem. Az egyik nőnek hosszú, egyenes, kukoricaselyem szőke haja volt, a másik kettőnek pedig fekete haja egy egy oliva színű tinccsel a hajukban, amely kihangsúlyozta kréta fehér arcukat.

Mind a négyen gyönyörűek voltak, amitől csak megfájdult a gyomrom.

Tanya még mindig nem engedte el Edwardot.

„Ah Edward” mondta „ Hiányoztál.”

Edward kuncogott és egy gyors manőverrel kiszabadult az ölelésből. Egyik kezét Tanya vállára a másikat pedig a hátára helyezte, majd egy helyes pillantást is vetett rá. „Túl hosszú ide telt el. Tanya, jól nézel ki.”
„ Te is”
„Engedd meg, hogy bemutassalak a feleségemnek” Ez volt az első alkalom amikor kimondta, ezt a szót, amióta ez igaz is volt. És látszólag kielégítette, hogy ezt a szót használhatta. A Denali család minden tagja egy könnyed mosollyal fogadta Edward mondataid.
„Tanya, ő itt az én Bellám”

Tanya pont annyira csinos volt, mint amennyire a rémálmaimban láttam. Tekintete beletörődő volt, ahogy rámnézett. Majd a kezeit kinyújtotta, hogy az enyémekért nyúljon.

„Isten hozott a családban, Bella” egy kisebb bánattal teli mosoly jelent meg az arcán „ Tudod mi itt Carlisle rokonainak tartjuk magunkat és nagyon sajnáljuk a legutóbbi incidenst, amikor nem úgy viselkedtünk ahogy illendő lenne. Előbb vagy utóbb találkoznunk kellett volna veled. Meg tudsz bocsájtani??”

„Persze” mondta lélekszakadva „Annyira örülök, hogy találkoztunk” A Culleneknél mostmár minden számla ki volt egyenlítve. „Talán ez egy jó fordulat lehet számunkra, eh, Kate?” Fordult a szőke lány fele.

„Elevenen tartja az álmot” mondta aranyszemeinek forgatásával Kate. Elvette Tanyatól a kezemet, majd finoman megszorította azt. „Isten hozott, Bella”
Majd a sötét hajú nő tette kezét Kate kezének a helyére. „Én Carmen vagyok ő pedig Eleazar. És mind nagyon örvendünk, hogy találkozhattunk veled, Bella”

„ É-é-én szintén.” dadogtam.

Tanya rápillantott az emberekre akik várakoztak – Charlie és a helyettese, Mark és annak felesége mögött. A szemeik hatalmasak voltak, ahogy befogadták a Denali klánt.

„Találkozhatunk még később. Lesz még rá időnk” Tanya nevetni kezdett, mikor a családjával helyet váltottak.

A hagyományok közül mindegyiket általánosnak tartották. Én majd meg vakultak, ahogy Edwarddal a kést tartottuk a látványos sütemény fölött. – Túl nagy, gondolkodtam a barátokból és a családunkból álló viszonylag apró társaságról. A süteményeket egymás arcához tartottuk, Edward derekasan lenyelte az ő adagját, ahogy hihetetlenül figyeltem. Nem tipikus kézséggel dobtam a csokromat Angela meglepődött kezeibe. Emmett és Jasper hangosan nevettek a pírnál, ami az arcomon jelent meg, mikor Edward eltávolította az Alicetől kölcsön vett harisnyakötőmet – amit gondosan lecsúsztatott a bokámig – nagyon gondosan a fogaival. Rám nézett, majd egyenesen egy gyors kacsintást lőtt Mike Newton arcába.

És amikor a zene elkezdődött, Edward gondosan maga felehúzott,  hisz a miénk volt az első tánc. A tánctól való félelmem ellenére kézségesen mentem utána. – különösen attól a résztől féltem, hogy tánc közönség előtt – csak annak örültem, hogy tudtam, hogy ő tart engem. Elvégezte a munka egészét helyettem, és könnyedén pörögtem a fények ponyvájának ragyogása alatt, melyet a fényképező gépek vakui adtak ki magukból.

„Élvezi a partyt Mrs. Cullen?” suttogta a fülembe

Nevettem. Ezt fogom használni egy ideig.


„Egy ideig”emlékeztetett engem. A hangja újjongó volt, majd lehajolt megcsókolni engem, miközben táncoltunk. A fényképező gépek lázasan kattogtak.

A zene váltott és Charli buzgón kopogtatni kezdett Edward vállán.

Charlie-val már kevésbé volt könnyű táncolni. Ő sem volt jobb nálam, tehát oldalról mozogtunk, hogy biztonságosabban táncoljunk. Edward és Esme is körülöttünk táncolt, hisz szerették Fred Astaire-t és Ginger Rogerst.

„Hiányozni fogsz otthonról Bella. Olyan egyedül leszek” Beszéltem, de a torkomban egy hatalmas gombóc keletkezett. Megpróbáltam viccet csinálni belőle. „Szörnyűnek érzem magam, hogy egyedül hagylak, hogy főzz magadra.” – ez gyakorlatilag bűnös hanyagság. Le tartóztathatnál engem „

Vigyorgott. „Azt hiszem az ételes rész túl fogom élni. Csak hívj fel, amikor éppen ráérsz”

„Ígérem”

Ez kedvesnek látszott, hisz már táncoltam mindenkivel. Jó volt látni az összes rági barátomat, de jobban akartam most Edwarddal lenni, mint máskor eddig. Örültem neki mikor épp egy félpercre szakított félbe, mikor egy újabb tánc következett.

„Mike soha nem nyugszik le, eh?” magyaráztam, mikor Edward egyet pördített rajtam. „Nem, nekem kell hallgatnom a gondolatait.” „ Szerencsés, hogy még nem rúgtam ki, vagy rosszabb”

„Igen, az”

„Volt már alkalmad, hogy megnézd magad?”

„ Öö, hát nem miért?”

„Akkor gondolom, nem is tudom, hogy milyen szívszorítóan gyönyörű vagy ma este. Nem lepődök meg azon, hogy Mike milyen véleménnyel van erről a férjezett nőről. Abban viszont csalódtam, hogy Alice nem kényszerített, hogy állj a tükör elé és nézd meg magad.”

„Tudod még mindig túlságosan elfogult vagy”

Sóhajtott egyet, majd megfordított engem, hogy lássam magam az üvegfalon amely, visszaverte a partyt mint egy hosszú tükör. Edward közvetlenül a párra mutatott, akik előttünk álltak a tükörben.

„Én, elfogult?”

Igazság szerint megfogott Edward pillantásának visszaverődése. – a tökéletes arca, egy tökéletes másodpéldánya – egy az oldalánál álló sötét hajú szépséggel. A bőre krém, és rózsa volt a szemei az izgalomtól ragyogtak. A csillámló fehér ruha, keskeny vonala csak úgy lobogott, mint egy megfordított tündérkonytliliom, amit annyira ügyesen vágtak, hogy a lány teste elegánsnak majdhogy nem bájosnak tűnt. – legalább is amíg mozdulatlan maradt.

Miután már tudtam pislogni a csodálkozásomtól, így hagytam hogy elhiggyem, hogy az ott én vagyok. Edward akit megmerevedett, majd autómatikusan hátraforudult, mintha a nevén szólították volna.

„Oh”mondta összehúzta a szemöldökét, majd kisimította, mikor elindult kifele amilyen gyorsan csak tudott.

Hirtelen, elmosolyodott egy gyönyörű mosoly jelent meg az arcán.

„Mi ez?” kérdeztem

„Ez egy nászajándék.”

„Huh?”

Nem válaszolt, megfogott majd ismét táncolni kezdett velem, az úttal szemben haladtunk a fényektől lassan eltávolodtunk az éjszaka sötét medrébe a táncparkettől távol.

Nem hagyta abba, amíg el nem értünk az egyik hatalmas cédrus sötét törzséhez. Edward még a legsötétebb árnyékban is merevnek és idegesnek  tűnt.

„Köszönöm” mondta a sötétségbe Edward „Ez nagyon kedves tőled”

„ A kedves a második keresztnevem” jött az ismerős hang válasza a sötétségből.

„Közbe vághatok?”

A kezeimet a torkomhoz szorítottam és, ha Edward nem kapott volna el össze is estem volna.

„Jacob” fuldokoltom, majd mikor ismét levegőhöz jutottam „Jacob” mondtam újra a nevét.

„Hey te, Bells”

Megbotlottam a hangja irányába. Edward a könyököm alatt tartott még egy másik szintén erős kéz elnem kapott és maga felé nem kezdett húzni. A melegség szinte égetett Jacob kezéről, még a vékony szatén ruhán keresztül is tisztán éreztem ezt a forróságot. Ő nem késztetett arra, hogy táncoljak, csak magához húzott és megölelt én pedig a mellkasába temettem arcomat. Ledőlt, hogy az arcát a fejem tetejére támaszthassa.

„Rosalie nem fog megbocsájtani nekem, ha nem kapja meg a táncot amit ígértem neki” Edward mormolt valamit, de tudtam hogy ott hagyott minket és azt is tudtam, hogy nem ez volt az ő ajéndéka. – egy pillanat Jacobbal.

„Oh, Jacob” mostmár sírtam, nem tudtam kiejteni a szavakat érthetően „köszönöm”

„Hagyd abba a sírást Bella, tönkre fogod tenni a ruhádat. Ez csak én vagyok „

„Csak? Oh, Jake. Most minden tökéletes”

Horkantott egyet „Oh, ez az kezdődhet a party. A tanú végig csinálta azt.”

„Most mindenki itt van akit szeretek”

Éreztem, hogy ajkai megérintik a hajamat. „Sajnálom, hogy elkéstem, kedvesem”

„Annyira boldog, vagyok hogy te eljöttél”
„Ez volt a terv”

A vendégek irányába pillantottam, de már nem láttam meg Jacob apját ugyanazon a helyen ahol nem rég még láttam. Nem tudtam, hogy marad-e. „Billy tudja, hogy itt vagy?” Amint kimondtam, tudtam, hogy az volt az egyetlen kikötése, látszott az arcán.

„Én biztos vagyok benne, hogy Samnek elmondják, és elmegyek mikor…mikor vége van a partynak.”

„Annyira boldog lesz, hogy otthon vagy”

Jacob elhúzodott és felegyenesedett, egyik kezét a hátamon hagyta a másik kezével pedig megfogta a jobb kezemet. Bölcsőként ringatta a kezeinket, egészen a mellkasáig, éreztem, ahogy a szíve dobog. De az volt az érzésem, hogy nem véletlenül kellett éreznem a szívverését.

„Nem hiszem, hogy kaphatnék többet egy táncnál.” mondta, majd elkezdett forogni velem egy lassú körben, ami nem illet össze a háttérben szóló zene ritmusával. „A lehető legtöbbet kellene kihoznom ebből”

Átvettük a ritmust, a szíve ritmusát éreztem a kezem alatt.

„Boldog vagyok, hogy eljöttem” mondta Jacob egy pillanat után. „ Nem hittem, hogy eljövök. De azért nagyon is jó még egyszer látni téged. Nem szomorúbb, mintha nem jöttem volna el.”

„Nem akarom, hogy szomorúnak érezd magad”

„Tudom ezt. És nem azért jöttem el ma este, hogy bűnösnek érezd magadat.”

„Nem – Boldoggá tett, hogy eljöttél ez a legjobb ajándék, amit csak kaphattam”

Nevetett „Az jó, mert nem volt időm igazi ajándékot venni”

A szemeim már egész jól alkalmazkodtak a sötétséghez, így már láthattam az arcát, magasabb volt mint gondoltam. Lehetséges, hogy még mindig nől? Közelebb kellett lennie a hét lábhoz, mint a hathoz. Megkönnyebbülés volt számára, hogy a bizalmasa megint, jellemzi a kinézetét annyi idő után ami eltelt. – a mélységes sötét szemeit, beárnyékolták bozontos szemöldökeit. A magas arccsontját és a teljes ajkát kihangsúlyozták a fehér fogai amik pontosan összeillettek szarkasztikus nevetésének hangjával. Szemének vonala szorosan látszottak az élek körül – gondos, megfigyeltem, hogy ma este nagyon is gondos volt. Megtett mindent, hogy tudja, hogy boldoggá tesz vele engem. Soha nem tettem senkinek olyan jót, hogy megérdemeljek egy olyan barátot, mint Jacob.

Mikor döntöttél úgy, hogy visszatérsz?”

„Tudatosan vagy tudat alatt?” Vett egy mély lélegzetet, mielőtt válaszolt a saját kérdésére. „Nem is tudom, igazából vándoroltam egy ideig és talán az támogatta ezt az irányt ez vezetett ide. De ma reggel kezdtem igazán futni..ide. Nem tudom, hogy csinálhattam ezt.” nevetett. „Nem hinnéd, hogy ez milyen furcsa – séta körbe, két lábon megint. És újra ruhák. – Ez így egy kicsit bizarabb mert furcsának tűnik azok után. Nem számítottam arra, hogy kiesek ebből az emberi szerepből.”

Kitartóan forogtunk.

„Azért ez szégyen lett volna, ha nem jövök el meglátogatni téged, Bella. Ez megért egy utazást, hihetetlenül szép vagy, Bella.”

„Alice ma elég sok időt szentelt nekem. És a sötétség is segít”

„Nekem ez nem annyira sötét, mint neked”

„Persze.” Vérfarkas képesség. Könnyű volt elfelejteni, azokat a dolgokat, amikre képes volt, hisz annyira emberinek tűnt. Különösen most.

„Levágattad a hajad” ismertem fel.

„Igen. Tudod így egyszerűbb.” Ki kellene használnom a kezeidet még szabadok.

„Igen ez jónak hangzik” hazudtam.

Horkantott. „Jólvan. Teszem azt, a rozsdás konyha elfajult.” hirtelen széles vigyor jelent meg az arcán, aztán a mosolya halványulni kezdett. Kefejezése komoly lett. „Boldog vagy Bella?”

„Igen”

„Rendben” Éreztem, hogy vállatvont válaszomra. „ Az fontosabb, hogy te jól vagy-e?”

„Én jól vagyok, igazán, Bella. Már nem kell miattam aggódnod. Abba tudod hagyna Seth piszkálását.

„Éppen miattad nem piszkáltam. Kedvelem Seth-et.”

„Ő jó gyerek. Sokkal jobb valamennyinél. Ha megtudnék szabadulni a hangóktól a fejembe, akkor komolyan mondom tökéletes lenne farkasnak lenni.” Nevettem a hanglejtésén. „Igen, nem mondhatom azt bármelyiknek hogy hallgasson.”

„A teesetedben ez azt jelentené, hogy elmebeteg vagy. Természetesen tudtam, hogy te az vagy.” ingerülté változott a hangja.

„Kössz.”

„ Az elmezavar valószínűleg könnyebb mint meghallgatni egy köteg gondolatot. Az őrült emberek gondolatai nem küldik a bébiszittert, hogy figyeljék őket.”

„Huh?”

„Sam és még néhányan közülünk kint van, elővigyázatosságból tudod.”

„Miből?”

„Arra az esetre, ha véletlen nem tudnán türtőztetni magam, nehogy tönkre tegyem az esküvőt.” vetett felém egy gyors mosolyt, valószínűleg egy megnyerő gondolat volt ez számára. „Nem azért vagyok itt, hogy tönkre tegyem az esküvőd Bella. Itt vagyok…” elcsuklott a hangja

„Ez így tökéletes”

„Ez egy nagy feladat”

„Jó dolog, hogy te is nagy vagy.” Sóhajtott a rossz viccemre. „Itt vagyok, hogy a barátod legyek, itt vagyok a legjobb barátodként, utoljára.”

„Samnek több bizalmat kellene neked adnia.”

„Nos, talán túl érzékeny vagyok. Talán amúgy is ott volnának, hogy szemmel tartsák Seth-et. Sok vámpír van itt. Seth nem veszi ezt olyan komolyan, mint ahogy kellene.”

„Seth tudja, hogy számára ez nem veszélyes. Jobban érti a Culleneket, mint Sam.”

„Persze, persze” a béke ezelőtt egy óriási küzdelemmé válhatott volna. mondta Jacob.

Furcsa, hogy ez történt. Diplomatikusan viselkedett.

„Sajnálom azokat a hangokat.” mondtam „Kívánd azt, hogy jobbá tehessem.”

„Ez nem annyira szörnyű” mondta „Épp csak egy keveset síránkozom”

„Boldog …vagy?”

„Hagyd abba. Elég volt ennyi rólam. Ma te vagy a csillag.” kuncogott. „Fogadjunk, hogy szeretsz a figyelem központjába lenni.”

„Igen. Így most nem kaphatok elég figyelmet.”

Nevetett, majd kihúzva magát a fejem felett tanulmányozta a party fényeit, a táncoló párokat, a hulló virágszirmokat. Én is vele néztem olyan távolinak tűnt az egész ettől a sötét helytől. Megfigyelte a fehér örvényt, olyan volt mintha egy óriási hógömb.

„Sokkal tartozom nekik” mondta „Tudják, hogyan lehet megszervezni egy partyt.”

„Alice megállíthatatlan volt, mint mindig”

Sóhajtott. „A zene véget ért. Gondolod, hogy kapok egy másik táncot? Vagy az már túl sok lenne? „

Megszorítottam a kezemmel a kezét. „Tudsz sokat táncolni, ha akarsz.”

Nevetett. „Az érdekelne. De azt hiszem, a kettő mellett kell kitartanom. Ne kezdj beszélgetni.”

„Azt gondolnád, hogy mostanra már hozzászoktam a búcsúzásokhoz.” mormolta

Megpróbáltam lenyelni a gombócot a torkomban. De nem sikerült.

Jacob Rám nézett és összeráncolta a szemöldökét. Majd az újjaival letörölte az arcomról a könnyeket.

„Nem fogják azt hinni, hogy az esküvő miatt sírsz, Bella”

„Mindenki sír az esküvőn” mondtam

„Ez az amit akarsz igaz?”

„Persze”

„Akkor mosolyogj”

„Én próbáltam” nevetett a grimaszomon.

„Megpróbálok, majd így emlékezni rád. És tettetni…”

„Mit? Hogy meg fogok halni?”

Összszorította a fogait. Küzdött magával – Az elhatározásával, hogy a mai napon nem fog megbántani, ő ma egy ajándék és nem egy elmarasztaló ítélet. Kitalálhatnám, hogy mit akarhat mondani.

„Nem” válaszolta végül „De, látni foglak a fejemben. Rózsaszín orca, szívverés, két bal láb. Ezek együtt.”
Szándékosan dobogni kezdtem a lábán, ahogy csak tudtam. De ő csak nevetett rajta. „Az én csajom” Belekezdett valami másba, de mikor rájött, hogy nem helyes a szája bezárult. A fogai csikorogtak a küzdéstől, amiket nem akart kimondani.

A kapcsolatom Jacobbal annyira egyszerű volt. Természetes és könnyű. De mióta Edward visszatért az életembe azóta eléggé megeröltető volt. – Jacob szemeiben – azért, hogy Edwardot választottam, azért hogy egy más sorsot választottam számára ez egyenlő volt a halállal vagy legalább is egyenlő nagyságú azzal.

„Mivan, Jake? Csak mondd el. Tudod, hogy bármit elmondhatsz nekem?”

„N-n-nekem nincs semmi mondani való számodra.”

„Oh, Jake! Nyögd ki!”

„Ez igaz. Ez nem ….ez - ez egy kérdés. Ez egy olyasvalami amit azt hogy mondj el nekem.”

„Kérdezd meg.”

Egy további percen keresztül küzdött, majd kifújta a levegőt „Ez nem kell, nem számít.”

„Engem csak a morbid kíváncsiság furdal.”

Annyira ismertem őt, hogy egyből megértettem mit is akar pontosan .

„Nem ma este, Jacob” suttogtam.

Jacob az emberiségemmel még megszállottabb volt, mint Edward. Nagyra becsülte a szívverésem mindenegyes darabját, mintha megszámozták volna őket.

„Oh” mondta miközben megpróbálta elfojtani megkönnyebbülését. „Oh”

Egy újabb dal következett, de ő nem vette észre a változást.

„Mikor?” suttogta.

„Nem tudom biztosan, egy vagy két hét, talán.”

A hangja felvett egy gúnyosabb hangszínt. „Mi a fenének?”

„Mert nem akartam a nászutamat fájdalommal tölteni.”

„Inkább töltenéd azt, hogyan is? Sakkozva? Ha ha.”

„Roppant vicces.”

„Vicceltem, Bells. De őszintén nem értem a dolgot. Neked nem lehet egy valódi nászutad a vámpíroddal. Nevezzük az ásót ásónak. Ez nem az első alkalom amikor elhalasztottátok ezt. „Ez egy jó dolog, bár..”mondtha, miközben hirtelen határozottá vált. „Ne légy ettől zavarban.”

„Nem halasztok el mégegyszer semmit.” csattantam fel. „ És igenis nekem lehet igazi nászutam! Bármit megtudok tenni, amit akarok! Kiváglak innen!” Lelassult a körözésünk, majd hirtelen megállt. Egypillanatra eltöprengtem, hogy észrevette –e hogy megváltozott a zene és siettem, hogy helyre rakjam a fejemben a kisösszezördülésünket, nehogy ott hagyjon mielőtt elköszönne. Nekünk nem kellene ma elválnunk.

Aztán a szemei furcsára változtak, majdnem zavarosra.

„Micsoda?” zihálta „Mit mondtál?”
„Hogy mit mondtam…? Jake? Mi a baj?”

„Mit gondolsz? Lehet igazi nászutad? Míg emberi lény vagy? Viccelsz? Ez egy ízléstelen vicc, Bella.”

Dühösen néztem rá. „A fenéket, Jake. Ez nagyon nem a te dolgod. Én kellek hozzá nem…nekünk meg nem is kellene erről beszélgetnünk. Ez magán.. –

Hatalmas kekzei körbefonták a karjaimat.

„Ow, Jake! Gyerünk”

Megrázott.

„Bella! Elvesztetted az elmédet? Te nem lehetsz ennyire hülye! Mond, hogy csak vicceltél.”

Megint engem rázott. A kezei elszorították az ereimet, remegett ő is miközben rázta a csontjaimat.

„Jake – Állj!”

A sötétség hirtelen megváltozott.

„Vedd le a kezeidet róla!” Edward hangja jégként volt hideg és pengeként volt éles. Jacob mögül a sötétségből hallható volt egy vicsorgás. „Jake, tesó, hátrálj!” Hallottam Seth Clearwater ösztönzését. „Elvesztetted.”

Jacob fagyottnak látszott, elborzasztott szemei szélesre tágultak és csak bámultak rám. „Engedd el megfogod sebezni.” suttogta Seth. „Engedd, hogy elmenjen.”

„Most!” mondta zavartan Edward

Jacob kezei leestek az oldalához. A vérnélküli vénáimon ismét elkezdett folyni a vér, ami már szinte fájdalmas volt. A meleg kezeket a hideg kezek váltották fel, és a levegő hirtelen nyomasztóvá vált számomra…

Pislogtam, és én is talpom voltam, vagy fél tucat láb volt, attól ahol én álltam. Edwardot lefogták előttem. Volt két óriási farkas ő és Jacob között, de nem látszottak agresszívnek. Megpróbálták megakadályozni a küzdelmet.

És Seth – a nyakigláb, tizenötéves Seth – átkarolta Jacob remegő testét, majd arréb húzta őt. Ha Jacob elvesztette az önuralmát. Seth lebírta állítani….
„Menjünk Jake, gyere!”

„Meg foglal ölni téged.” mondta Jacob, hangja olyan mértékű haraggal volt tele, hogy még suttogásnak sem volt mondható a beszéde. A szemei, amiket Edwardra szegezett égtek a dühtől. „Megfoglak ölni téged! Most rögtön!” görcsösen remegett.

A legnagyobb farkas volt, szemei feketén izzottak, amikor morogni kezdett.

„Seth tűnj el az útból!” sziszegte Edward.

Seth ismét húzott egyet Jacobon, néhány lábnyira húzta, de Jacob ettől csak mérgesebb lett. „Ne tedd Jake, sétálj el. Gyerünk”

Sam – a nagyobb, fekete farkas – akkor csatlakozott Sethez Jacob mellkasához tette hatalmas fejét és próbálta visszatartani.

Hármójuk – Seth a vontató, Jake a reszkető, Sam a rámenős – serényen eltűnt a sötétbe.

A másik farkas utánnuk bámult. Nem voltam benne biztos, de a csokoládébarna bundájából ítélve – talán Quil lehetett?

„Sajnálom” suttogtam a farkasnak.

„Ez most már felesleges, Bella” morogta Edward.

A farkas Edwardra nézett. A tekintete barátságtalan volt. Edward egy hideg bólintást adott felé. A farkas meglepődött, majd hátra fordult, hogy kövesse a többieket.

„Rendben” mondta magában Edward, majd rám nézett. „Menjünk vissza”

„De Jake” –

„Sam segít neki. Elment” –

„Edward, nagyon sajnálom hülye voltam” –

„Nem tettél semmi rosszat” –

„Olyan nagy szám van. Miért én …nem kellett volna megengednem neki, hogy úgy érjen hozzám..Mit csináltam miközben gondolkodtam?”

„Ne aggódj” megérintette az arcomat „Vissza kell mennünk a fogadásra, mielőtt bárki észrevenné a távollétünket.”

Megráztam a fejemet, próbáltam tisztán átlátni a helyzetet. Mivan ha valaki észrevett minket? Mivan ha valaki hiányolt már minket?

A gondolataim csak ekkörül forogtak, rájöttem hogy a valóságban mennyire is megviselt ez engem. „Csak adj két másodpercet nekem” esedeztem

Ez az incidens eléggé nagy pánikkal és bánattal töltött el, de nem számított -  csak a külső számított. Bemutatni egy bravúros megjelenést, csak ez számított és tudtam, hogy uralkodnom kell magamon.

„A ruhám?”

„Jónak tűnsz. Nem egy az egyik tincsed nem odavaló”

Vettem két mély lélegzetet. „Rendben, menjünk”
Körém fonta a karjait és visszavezetett a fénybe. Átmentünk a csillagfények alatt, és újra táncolni kezdtünk. Mintha senki nem is szakította volna félbe az előző táncunkat.

Körbe pillantottam a vendégeket, de senkin nem látszott, hogy meg lenne döbbenve, vagy ijedve. Csak a lesápadt arcok mutatták a feszültség jeleit és azokat is megpróbálták jól élrejteni. Emmett és Jasper együtt voltak a táncparkett szélén azt hiszem ők a konfrontáció miatt lehettek ott.

„Meg vagy?”

„Jól vagyok” ígértem neki. „Nem tudom elhinni, hogy tehettem ezt. Mi lehet a baj velem?”

„Nincs veled semmi baj”

Annyira örültem, hogy itt találkozhattam Jacobbal. Tudom mekkora áldozatot jelent ez neki, és tönkre tettem ezt, tönkre tettem az ajándékat. Komolyan mondom karanténba kellene zárni.

De a hülyeségem ne tegyen tönkre semmi mást ma este. Félretenném egy fiókba és bezárnám azt, későbbi alkuig. De semmit nem tudok tenni, amit most eredményre is vezetne.

„Vége van.” mondtam „Ne gondoljunk rá többet ma este.”

Arra számítottam, hogy Edwarddal, majd megállapodunk, de ő csöndes maradt.

„Edward?”

A homlokához szorította kezeit, hogy gondolkodjon. „Jacobnak igaza van” suttogta „Mi vagyok én, amikor gondolkodom?”

„ Neki nincs” mondtam és közben próbáltam, olyan arcot vágni, hogy senkinek ne tűnjön fel a helyzet komolysága.

„Jacob túl elfogult, hogy tisztán lásson bármit is.” motyogott valamit, de túl halk volt, hogy meghalljam. „ Lehet, hogy engednem kellene, hogy megöljön engem, amikor gondolkodom…”

„Állj le” mondtam vadul. Megragadtam az arcát a kezeimmal és vártam míg kinyitja a szemeit. „Te és én. Ez az egyetlen dolog számít most. Ez az egyetlen, amire engedéjed van, hogy ezen gondolkodj. Hallasz engem?”

„Igen” sóhajtotta.

„Felejtsd el, hogy Jacob egyáltalán itt volt.” Ha tehetném azt. Ha tehetem azt. „Ígérd meg nekem, hogy most menjen tovább az egész party.”

Egy pillanatra nézett csak a szemembe, mielőtt válaszolt. „Ígérem”

„Köszönöm. Edward én nem félek.”

„Én igen.” suttogta

„Nem kell” mély lélegzetet vettem és mosolyogtam. „Mellesleg, szeretlek”

Cserébe mosolygott egy keveset. „Ez az amiért itt vagyunk.”

„Ki sajátítod a mennyasszonyt” mondta Emmett, amint megjelent Edward válla felett.  

„Táncolhatok a kis húgommal? Ez lehet az utolsó esélyem, hogy elérjem, hogy elpiruljon.” Hangosan nevetett, ugyanolyan őszintén, ahogy szokott az általa teremtett légkörben.

Megfordultam erre, voltaképpen még rengeteg emberrel nem táncoltam. És annyira még lehetőséget sem kaptam nagyon, hogy mással táncoljak. Amikor Edward újra követelt engem azt Jacob számlájára írtam – a fiók szorosan zárva volt. – Ahogy a karjait fonta körém képes voltam előásni korábbi örömömet, a bizonyosságomat abban, hogy életemben a leghelyesebb döntést hoztam, amit csak hozhattam. Mosolyogtam és a mellkasára fektettem a fejemet. A karjai összeszorultak.

„Hozzászokhatnék ehhez” mondtam.

„Nem mondod, hogy átjutottál a táncal való kérdéseiden?”

„ A tánc nem is annyira szörnyű – veled, de egyből többre gondoltam és csak szorosabban szorítottam magamhoz. „ soha nem engedj el.”

„soha” ígérte, majd lehajolt és megcsókolt. Ez egy komoly fajta csók volt. Élénk, lassú, de élvezetes….

El is felejtettem, hol is vagyok, mikor meghallottam Alice kiáltását „Bella, idő van”

Elképzeltem az ingerültséget az arcomon, amit a frissensült nővérem is láthatott, hogy félbeszakított minket.

Edward tudomásul sem vette, testvére szavait, és folytatta a csókot, ajkai keményebbek és gyorsabbak voltak mint azelőtt.

A szívem kalapálni kezdett, a tenyereim a márványnyakán helyezkedtek el.

„Leakarjátok késni a repülőt?” közölte mellettünk Alice. „Én biztos vagyok benne, hogy lesz egy gyönyörű nászutad, de ahhoz repülés kell.”

Edward kissé elfordította a fejét és mormolva azt mondta „Menj el, Alice” majd vissza fordult, hogy az ajkai ismét az én ajkaimon állapodjanak meg.

„Bella ezt a ruhát akarod viselni a repülön?” követelte. 
Igazán nem figyeltem sokat, pillanatnyilag annyira nem érdekelt. Alice most már morgott „Elfogom mondani neki Edward, hogy hová is viszed. Ha ennyire segítesz nekem, én el.”
Edward megfagyott. Majd dühösen kedvenc nővérére pillantott. „Rettenetesen kicsi vagy és mérhetetlenül bosszantó.”

„Nem akarom tönkretenni a tökéletes utazást, de ez a ruha kárbaveszne.” csattant fel, majd megfogta a kezem és maga után húzott. „Gyere velem, Bella”

Vontatottan mentem, egy kicsit vissza is rántottam, de szerettem volna még egyszer megcsókolni Edwardot. Türelmetlenül megrántotta a kezemet, miközben távolabb húzott tőle. A vendégek felől néhány ember kuncogását hallottam, aminek hatására engedelmeskedtem neki és hagytam, hogy bevonszoljon a lakatlan házba.

Bosszúsan rám nézett.
„ Bocsi, Alice” sajnálkoztam.

„Nem hibáztatlak téged, Bella” sóhajtotta „ Nem tűnsz úgy, mint aki rátermett segítség lenne a maga számára.”

Kuncogtam a gyilkos pillantásán, amire bosszús kifejezéssel válaszolt.

„Köszönöm, Alice. Ez volt a legszebb esküvő, ami valaha volt bárkinek is.” mondtam, mostmár komoly arccal. „Minden pontosan olyan volt amilyennek képzeltem. Te vagy a legjobb, a legokosabb, és a legtehetségesebb testvér az egész világon.”

Ez feloldotta őt, és hatalmasat mosolygott felém. „Örülök, hogy tetszett.” Renée és Esme fennt vártak minket. Gyorsan átbújtam a saját ruhámból Alice mélykék ruhájába. Hálás voltam, hogy valaki kivettem a hajamból a hajtűket, egészen megfájdult a fejem tőle és jól esett, hogy végre a hátamra hulott a hajam. Anyám könnyei törés nélkül áramlottak egész idő alatt.

„Hívni foglak, amint tudlak.” ígértem, ahogy megöleltem és elbúcsúztam. Tudtam, hogy anyám majd meghal azért, hogy tudja az összes nászút titkot, ha csak nem az ővéi voltak. „Elfogom mondani, amint biztonságosan távol van tőlünk” mondtam. Alice önelégült mosolyt vágott, mikor rá nézett a fájdalmas arckifejezésemre. Milyen igazságtalan, hogy én vagyok az utolsó aki megtudja, hogy hova is megyünk.
„Nagyon hamarosan megkell látogatnod engem és Philt.” mondta. „Ez a sorsod, hogy délre menj – lásd a napot most az egyszer.” tette hozzá Renée.

„Nem esett ma” emlékeztettem őt, miközben kikerültem a kérését.

„Kész csoda”

„Minden kész” mondta Alice, „A bőröndjeid az autóban” – Jasper mindjárt elhozza azt. Renée visszahúzott a lépcsőke fele, hogy nyugodtan megtudjon ölelni.

„Szeretlek anyu” suttogtam „Örülök, hogy neked ott van Phil. Gondoskodjatok egymásról.”

„Én is szeretlek, Bella, édesem”

„Viszlát anyu. Szeretlek” mondtam, miközben elszorult a torkom.

Edward a lépcső aljánál várt rám. Kinyultam, hogy meg bírjam fogni a kezét. A kis tömeg mind arra várt, hogy kikísérhessen minket.

„Apu?” kereste a szemem a tömegben.

„Itt van” mormolta Edward. Átsegített a tömegen, akik egy kis ösvényt szorítottak nekünk maguk között. Megtaláltuk Charlie-t, aki ügyetlenül a falnak dőlt, hátul a tömeg mögött ahová kedvtelenül elbújt. A piros karikák a szemei alatt megmagyarázták miért.

„Oh apu!”

Megöleltem a dereka körül, a könnyeim megint folyni kezdtek. Rengeteget sírtam ma este. Megpaskolta a hátamat.

„Menj. Ne akard lekésni a repülőgépet.” Nehéz volt a szeretetről beszélni vele – annyi közös vonás volt bennünk, mindig jelentéktelen dolgokhoz tértünk vissza, hogy kitudjuk kerülni az ilyesfajta érzelmes beszélgeteseket. – De ez nem az az idő volt, hogy öntudatosak legyünk.

„Örökké szeretni foglak apu” mondtam neki. „Ezt ne felejtsd el”

„Én is téged, Bells. Mindig, mindig.” Megpusziltam az arcát.

„Hívj majd fel engem” mondta.

„Hamarosan” ígértem, ígértem csak. Nem hívhattam fel őket, mert akkor látni akartak volna és az túl veszélyes lett volna a számukra túlságosan más leszek.

„Menjetek” mondta mogorván. „Ne akard lekésni”

A vendégek egy újabb folyosót csináltak nekünk. Edward maga mellé húzott, ahogy megtettük a lépéseket. Tapsolni kezdtek, mikor Edward megcsókolt a küszöbnél. Aztán az autóhoz siettünk, elkezdődött a rizsvihar. Jött egy jó nagy adag, valószínűleg Emettől és el is kaptam belőlük néhány darabot Edward háta mögött.

Az autót egy csomó virággal és szalaggal díszítették fel. És ezeknek a szalagoknak a végét egy kötegbe kötötték, melyek egy tucat cipőhöz vezetett. – divatos tervezésű, márkás cipők lehettek.

Edward megóvott engem a rizstől, még beszáltam az autóba. Aztán ő is beszált és elszáguldottunk, az ablakból a terasz felé integettem „Szeretlek titeket” kiáltottam a családtagjainknak.

Az utolsó kép, amit megjegyeztem a szüleim képe volt. Phil egyike kezét szorosan anyám dereka köré csavarta a másik kezével pedig Charlie hátát tartotta. Nagyon sok féle szeretet volt jelen eppen a pillanatban harmónia volt a legjobb szó rá. Ez nagyon reményteljes pillanatnak tűnt számomra.

Edward megszorította a kezem.

„Szeretlek” mondta.

A kezeihez hajtottam a fejem. „ Ez az, hogy mi miért vagyunk itt” idéztem.

Megcsókolta a hajam.

Ahogy ráfordultunk a sötét országútra, Edward rátaposott a gázpedálra, hallottam a zajt a motor dorombolása fölött, miközben az erdőt magunk mögött hagytuk. Ha én hallottam akkor, valószínűleg ő is hallotta. De azt mondta, hogy a hang elhallgat, ahogy távolodunk. Nem válaszoltam rá.

A  fülsértő hang, vigasztalhatatlanul üvöltött majd a hang lassacskán eltűnt.
5. Esme sziget

"Houston?" kérdeztem felhúzva a szemöldököm, amikor elértük a kaput Seattle-ben.
"Csak egyszer állunk meg út közben" biztosított Edward vigyorogva.
Amikor felébresztett, úgy éreztem, mintha alig aludtam volna. Bizontyalanul álltam a lábaimon, ahogy átsegített engem a terminálokon, minden egyes pislogás után azért küzdöttem, hogy emlékeztessem magam, hogyan lehet újra kinyitni a szemeimet. Ez még eltartott néhány percig, amikor megálltunk a nemzetközi pénztárablaknál, hogy bejelentsük magunkat a következő repülőutunkra.
"Rio de Janeiro?" kérdeztem egy kicsit nagyobb izgalommal.
"Mégegy megálló" mondta.
A repülés Dél-Amerikába hosszú volt, de kényelmes, az elsőosztályú üléseken, Edward karjaiban, amik úgy ringattak, mintha bölcsőben lettem volna. Kialudtam magam és szokatlanul éber voltam, ahogy a repülőtér felé tartottunk. Az ablakokon besütött a lemenő nap fénye. Nem maradtunk a reptéren, ahogy gondoltam, hogy csatlakozzunk egy másik járatra. Helyette áttaxiztunk Rio sötét, nyüzsgő, élettel teli utcáin. Képtelen voltam rá, hogy akár csak egy szót is megértsek Edward portugál utasításaiból, amiket a sofőrnek adott. Azt gondoltam, hogy már a hotelt keressük. Valami belém nyillalt, lámpaláz szorította össze a gyomrom, ahogy erre gondoltam. A taxi tovább hajtott a nyüzsgő tömegen keresztül, amíg megritkultak, és úgy tűnt, hogy a város nyugati pereme felé, az óceán felé közeledünk.
Megálltunk a kikötőnél. Edward a hosszú sor felé vette az irányt, ahol fehár jachtok horgonyoztak az éjfekete vízben. A hajó, aminél megállt, kissebb volt, mint a többi, nyilvánvalóan a sebesség számított a tér helyett. De így is fényűzőbb, bár bájosabb volt a többinél. A nehéz csomagok ellenére, amiket cipelt, könnyen felugrott. Ledobta őket a fedélzeten, és megfordult, hogy segítsen nekem.
Csöndben voltam, amíg elindította a hajót. Meglepett, hogy milyen képzettnek és kényelmesnek látszott, azelőtt soha nem említette, hogy érdeklődik a csónakázás iránt. De ebben is jó volt, mint mindenben. Ahogy kelet felé haladtunk a nyílt óceánban, áttekintettem a fejemben az alapvető földrajzot.  Már amennyire emlékeztem, nem volt sok Brazíliától keletre... hogy elérj Afrikába.
Edward előre száguldott, amíg Rio fényei elhalványultak és végül eltűntek mögöttünk. Az arcán volt egy ismerős, vidám mosoly, amit bármiféle sebesség kiváltott nála. A hajó szelte a hullámokat, rám pedig tengeri permet záporozott. Végül a kíváncsiság, amit sokáig elnyomtam, fölém kerekedett.
"Messzire megyünk?" kérdeztem.
Nem úgy tűnt, mintha elfelejtette volna, hogy ember vagyok, de azon töprengtem, vajon azt tervezte-e, hogy egy kis ideig a csónakban fogunk élni.
"Még úgy fél óra" Rápillantott a kezeimre, amik az ülést szorították, és elvigyorodott.
Ó, rendben, gondoltam magamban. Végül is ő vámpír volt. Talán Atlantiszba megyünk.
Húsz perccel később a nevemet kiáltotta, a motor zúgását túlharsogva.
"Bella, oda nézz!" egyenesen előre mutatott.
Először csak sötétséget láttam, és a hold fehérségét, ahogy átvonult a vízen. De fürkésztem a helyet, ahová mutatott, és megláttam egy alacsony, fekete alakot, ami betört a holdfénybe a hullámokon. Ahogy bámultam a sötétségbe, a sziluett részletesebbé vált. Az alak egy zömök, szabálytalan háromszöggé nőtt. Közelhúzódtunk, és láthattam, hogy a körvonal tollas és lengedezett az enyhe szellőben. És akkor a szemeim kiélesedtek és minden apró darabnak volt értelme: egy kicsi sziget emelkedett ki előttünk a vízből, pálmafákkal integetve, a part halványan ragyogott a holdfényben.
"Hol vagyunk?" mormoltam csodálkozva, mialatt irányt váltott, a sziget északi vége felé haladva.
A motor zaja ellenére hallott engem, és széles mosolya ragyogott a holdfényben.
"Ez az Esme sziget"
A hajó vészesen lassult, ahogy a kis, fa palánkokból álló dokk felé haladt, ami fehér volt a holdfényben.
A motor elhallgatott és mély csönd következett. Csak a hullámok hangja volt és a pálmafák susogása a lágy szellőben. A levegő meleg, nedves és illatos volt - mint a pára egy forró zuhyan után.
"Esme sziget?" a hangom halk volt, de ez még mindig túl hangosnak hangzott, ahogy megtörte a csendes éjszakát.
"Egy ajándék Carlisle-től - Esme felajánlotta, hogy kölcsönadja nekünk"
Egy ajándék. Ki ad egy szigetet ajándékként? Felvontam a szemöldököm. Nem voltam vele tisztában, hogy Edward túlzott nagylelkűsége tanult dolog volt. A dokkra tette a bőröndöket, aztán megfordult és tökéletes mosolyát felvillantva, felém nyúlt.
Ahelyett, hogy megfogta volna a kezem, a karjába vett.
"Nem tudtad, hogy várni kell a küszöbnél?" kérdezte izgatottan, ahogy lágyan kiugrott a hajóból.
Vigyorgott "Nem vagyok tökéletes"
Egy kézben fogta mindkét hatalmas utazóládát, a másik karjában engem tartott és közben és közben a dokk mentén haladt a sápadt homokösvényen.
Rövid idő múlva elértük a sötétség végét, elől megpillantottam egy meleg fényt. Ennél a pontnál jöttem rá, hogy a fény egy ház volt - két fényes, négyzet alakú, széles ablak, amik közrefogták a bejárati ajtót. A lámpaláz hevesebben támadott meg, mint korábban, amikor tévesen azt gondoltam, hogy egy szálloda felé tartunk. A szívem hallhatóan dobolt a bordáimon és a légzésem szabálytalan lett. Éreztem, hogy Edward tekintete az arcomon van, de nem néztem a szemébe. Egyenesen előre bámultam, semmit nem láttam. Nem kérdezte meg, hogy mire gondolok, ez nem volt jellemző rá. Úgy gondoltam, ez azt jelenti, hogy ő is éppen olyan ideges, mint én.
Letette a bőröndöket a tornácon, hogy kinyissa az ajtókat - azok nyitva voltak.
Edward lenézett rám, miközben arra várt, hogy a szemébe nézzek, mielőtt átlépett a küszöbön. Átvitt engem a házon, mindketten nagyon csendesek voltunk, menet közben felkapcsolta a lámpákat. Az volt a bizonytalan benyomásom a házról, hogy túl nagy volt a pici szigethez, és furcsamód ismerősnek találtam. Hozzászoktam a Cullenek által kedvelt sápadt színösszeállításhoz; otthonos volt. Bár nem koncentráltam minden sajátosságra. A heves pulzus, ami a fülemben lüktetett, kicsit elhomályosított mindent.
Aztán Edward megállt és felkapcsolta az utolsó lámpát. A szoba nagy volt és fehér, a távolabbi fal nagyrészt üvegből állt - a vámpírjaim általános dekorációja. Odakint a hold ragyogott a fehér homokon és a háztól néhány yard-nyira lévő hullámokon. De azt a részt alig jegyeztem meg.
Jobban összpontosítottam a szoba közepén álló hatalmas, fehér ágyra, ami körül szúnyogháló csüngött.
Edward a lábaimra állított engem.
"Én... elmegyek a poggyászokért"
A szoba túl meleg volt, fülledtebb, mint a kinti trópusi éjszaka.
Izzadtság gyöngyözött a tarkómon, ahogy előre mentem, hogy megérintsem a hálót. Bizonyos oknál fogva igényeltem, hogy megbizonyodhassak róla, minden valóságos. Nem hallottam Edwardot visszajönni. Hirtelen végigsimított hideg ujjával a nyakamon, letörölve az izzadtságcseppet.
"Egy kicsit meleg van itt" mondta bocsánatkérően. "Gondolkodtam... az lenne a legjobb"
"Alapos" motyogtam sóhajtva, és ő kuncogott. Ez egy ideges hang volt, ami nála ritka volt.
"Megpróbáltam mindenre gondolni, ami... könnyebbé tehetné" ismerte be.
Hangosan nyeltem, miközben még mindig elfordultam tőle. Volt valaha ilyen nászút, mint ez? Tudtam a választ. Nem. Nem volt.
"Azon gondolkodtam" mondta Edward lágyan. "Hogy... talán szeretnél egy éjféli úszást velem?"
Vett egy mély lélegztetett és a hangja nyugodtabb volt, amikor újra beszélni kezdett.
"A víz nagyon meleg lesz. Ez az a fajta strand lesz, amit elfogadsz."
"Jól hangzik" a hangom elcsuklott.
"Biztos vagyok benne, hogy szeretnél egy-két emberi percet. Hosszú volt az út"
Bólintottam. Alig éreztem magam emberinek; talán néhány perc egyedül segítene.
Az ajkai a nyakamon voltak, épp a fülem alatt. Kuncogott egyet és hűvös lélegzete csiklandozta a túlhevült bőrömet.
"Ne tartson sokáig, Mrs. Cullen"
Ugrottam egyet az új nevem hallatán.
Ajkait végighúzta a nyakamon, egészen a vállamig.
"A vízben várlak"
Elsétált mellettem az erkélyajtóhoz, ami egyenesen a parti homokra nyílt. Az úton kibújt az ingéből, és a padlóra ejtette, aztán kisétált az ajtón a holdsütötte éjszakába. A fülledt, sós levegő örvénylett mögötte a szobában.
A bőröm lángra lobbant? Le kellett sütnöm a szemem, hogy ellenőrizzem. Nem, semmi nem égett. Legalábbis nem láthatóan.
Emlékeztettem rá magamat, hogy lélegezzek, aztán a hatalmas bőrönd irányába botorkáltam, amit Edward kinyitott egy alacsony, fehér konyhaszekrény tetején. Ennek az enyémnek kellett lennie, mert a tetején ott volt az ismerős piperecikkes táskám, és sok rózsaszín volt ott, de egyetlen ruhát sem ismertem fel. Ahogy megtapogattam a szépen összehajtogatott ruhahalmot - valami ismerőset és kényelmeset keresve, talán egy melegítőt - rájöttem, hogy rengeteg csipkét és szatént tartok a kezemben. Női fehérneműk. Nagyon nőies fehérneműk, francia címkékkel.
Nem tudtam, hogyan, vagy mikor, de egy nap Alice fizetni készült ezért. A fürdőszobába mentem és kikukucskáltam azokon a hosszú ablakokon, amik a strandra nyíltak, mint az erkélyajtók. Nem láttam őt. Úgy véltem, a vízben volt, nem véve arra a fáradságot, hogy lélegezzen. Fenn az égen a hold teljesen aránytalan volt, majdnem teli, és a homok fényes fehér volt a ragyogása alatt. Egy kis mozgásra lettem figyelmes - strandot körülvevő pálmafákon a ruhái többi része lengedezett. Megint melegség száguldott át a bőrömön. Mélyeket lélegeztem, aztán a tükrökhöz mentem, amik a pult fölött helyezkedtek el. Pont úgy néztem ki, mint aki egész nap egy repülőn aludt.
Megtaláltam a hajkefémet és erősen áthúztam őket a tarkómon lévő csomókon, míg végül kisimultak és a sörték tele voltak hajjal. Kétszer is alaposan fogat mostam. Aztán megmostam az arcom és leförcsköltem vízzel a tarkómat, mert olyan volt, mintha lázas lettem volna. Annyira jól esett, hogy megmostam a karjaimat, aztán végül úgy döntöttem, hogy lezuhanyozom. Tudtam, hogy nevetséges úszás előtt zuhyanozni, de meg kellett nyugodnom és a forró víz jó módszer erre. Valamint jó ötletnek tűnt, hogy leborotváljam a lábaimat. Amikor kész voltam, megragadtam egy hatalmas, fehér törölközőt és körbecsavartam magamon a karjaim alatt. Aztán egy olyan dilemmával néztem szembe, amit nem fontoltam meg.
Mit vegyek fel? Nyilvánvalóan nem fürdőruhát. De úgy tűnt, szintén ostobaság lenne visszavenni a ruháimat. Ráadásul nem akartam azokra a dolgokra gondolni, amiket Alice csomagolt be nekem. A légzésem megint felgyorsult és a kezeim remegtek - ennyit a zuhany nyugtató hatásairól. Egy kicsit szédültem és kezdtem pánikolni. Leültem a hűvős csempepadlóra a törölközőmben és a térdeim közé hajtottam a fejem. Imádkoztam azért, hogy ne döntsön úgy, eljön megkeresni, azelőtt, hogy összeszedhetném magam. El tudtam képzelni, hogy mit gondolna, ha látna engem, ahogy így összeomlottam. Nem lenne nehéz meggyőznie magát arról, hogy hibáztunk. És én nem azért borultam ki, mert úgy gondoltam, hogy hibáztunk. Egyáltalán nem. Azért borultam ki, mert fogalmam sem volt róla, hogyan kell ezt csinálni, és féltem kimenni innen, hogy szembenézzek az ismeretlennel. Különösen a francia fehérneműben. Tudtam, hogy még nem állok rá készen. Ez pont olyan volt, mint kisétálni a színházban emberek ezrei elé anélkül, hogy tudnám, mik voltak a soraim.
Hogyan csinálják ezt az emberek - félretenni minden félelmüket és feltétel nélkül bízni valakiben, minden tökéletlenségük és félelmük ellenére?
Ha Edward nem lett volna odakint, ha nem éreztem volna minden porcikámmal, hogy ugyanúgy szeret engem, ahogy én őt - fenntartás nélkül és visszavonhatatlanul és őszintén, irracionálisan - akkor soha nem lettem volna képes rá, hogy felkeljek a padlóról. De Edward odakint volt, úgyhogy ezt suttogtam magamnak sóhajtva :"Ne légy gyáva!" és feltápászkodtam. Szorosabban magamra erősítettem a törölközőt a karjaim alatt és céltudatosan kimeneteltem a fürdőszobából. Elsétáltam a csipkével teli bőrönd és a nagy ágy mellett anélkül, hogy bármi másra néztem volna. Kinéztem a nyitott üvegajtón a porfinom homokra. Minden fekete-fehér volt, színtelen a holdtól. Lassan sétáltam a meleg poron és megálltam annál a fánál, ahol elhagyta a ruháit. A durva kéregre fektettem a kezem és ellenőriztem, hogy egyenletes-e a légzésem. Vagy nem eléggé.
Néztem az alacsony hullámokat, miközben őt kutattam. Nem volt nehéz megtalálni. Derékig ellepve állt a vízben, háttal nekem, az ovális holdat bámulva. A hold sápadt fénye olyan tökéletesen fehérré tette a bőrét, mint a homok, mint maga a hold, és a nedves haját feketévé tette, mint az óceán. Mozdulatlan volt, a kezét a vízen pihentette; az alacsony hullámok megtörtek körülötte, mintha egy kő lett volna.
Bámultam a háta vonalát, a vállait, a karjait, a nyakát, a hibátlan alakját... A tűz már nem száguldozott a bőrömön - ez most lassú és mély volt, parázslott az ügyetlenségemtől és a félénk bizonytalanságomtól. Habozás nélkül lecsúsztattam a törölközőt, otthagytam a fán, a ruhái mellett, és kisétáltam a fehér fényre, ami sápadttá tett. Nem hallottam a lépéseim hangját, ahogy a vízhez sétáltam, de úgy gondoltam, tudta, hogy ott vagyok. Edward nem fordult meg. Engedtem, hogy a finom hullámok átcsapjanak a lábujjaim fölött, és rájöttem, hogy igaza volt a hőmérséklettel kapcsolatban - nagyon meleg volt, épp mint a fürdővíz.  Beléptem, óvatosan sétáltam a láthatatlan tengerfenéken, de az aggodalmam felesleges volt; a homok tökéletesen elsimulva folytatódott, és Edward felé lejtett. Átgázoltam a súlytalan áron és amikor mellé értem, finoman a vízen fekvő, hűvös kezére tettem az enyémet.
"Gyönyörű" mondtam, miközben én is felnéztem a holdra.
"Nem rossz" válaszolt, nem meghatottan. Lassan megfordult, hogy szembe nézzen velem. Kis hullámok indultak meg a mozgásától és a bőrömnek csapódtak. A szemei ezüstnek tűntek a jég színű arcán. Elfordította a kezét, hogy összefonhassa ujjainkat a víz alatt. Elég meleg volt, hogy a hideg bőrétől ne legyek libabőrös.
"De nem használnám azt a szót, hogy gyönyörű" folytatta.
Elmosolyodtam, és felemeltem a szabad kezemet - ami most nem remegett - és a szíve fölé tettem. Fehér a fehéren. Most az egyszer összeillettünk. Kicsit megremegett a meleg érintésemtől. A légzése durvább lett.
"Megígértem, hogy megpróbáljuk" suttogta, hirtelen feszülten. "Ha... ha valamit rosszul csinálok, ha megsebezlek, azonnal szólnod kell!"
Ünnepélyesen bólintottam, miközben ott tartottam a szemeimet az övéin. A fejemet a mellkasának támasztottam.
"Ne félj" motyogtam. "Együtt vagyunk"
Hirtelen elárasztott a saját szavaim igazsága. Ez a pillanat annyira tökéletes volt, hogy nem kételkedhettem benne.
Körülölelt a karjaival és magához húzott. Minden ideg a testemben olyan volt, mint egy élő elektromos vezeték.
"Örökké" válaszolta és finoman a mélyebb vízbe húzott.

A nap, égetve a meztelen hátamat, felébresztett engem reggel. Késő reggel, talán délután; nem voltam benne biztos. Bár az időn kívül minden tiszta volt; pontosan tudtam, hogy hol vagyok - a fényes szobában a nagy fehér ággyal, ragyogó napfény áradt be a nyitott ajtókon keresztül, a hálók enyhítették a ragyogást. Nem nyitottam ki a szemem. Túl boldog voltam ahhoz, hogy bármin is változtassak, akármilyen kis dologról legyen is szó. Nem volt más hang, csak a kinti hullámok, a lélegzetünk és a szívverésem hangja...
Még a perzselő nap ellenére is kényelmesen éreztem magam. A hűvös bőre volt a tökéletes ellenszer a melegre. Hideg mellkasánt feküdtem, körülöttem a karjaival. Olyan könnyűnek és természetesnek éreztem ezt. Azon töprengtem, miért pánikoltam annyira a múlt éjjel. A félelmeim most ostobának tűntek. Ujjait lágyan végighúzta a gerincem vonalán, és tudtam, hogy tudja, hogy felébredtem. Csukva tartottam a szemeimet és  megszorítottam a karjaimat a nyaka körül, miközben közelebb húzódtam hozzá. Nem beszélt; az ujjait le-föl mozgatta a hátamon, alig érintve meg azt, mintha mintákat keresett volna a bőrömön. Boldog lettem volna, ha örökké ott feküdhetek, soha meg nem zavarva ezt a pillanatot, de a testemnek más ötletei voltak. Nevettem a türelmetlen gyomromon. Elég unalmas volt éhesnek lenni a tegnap éjszaka történtek után. Mintha nagy magasságból hoztak volna vissza a földre.
"Mi ilyen vicces?" mormolta, még mindig a hátamat simogatva. A hangja komoly volt és rekedt, ami emlékeket csalt elő az előző éjszakáról, és éreztem, hogy elöntí a pír a nyakam és az arcom. Válaszul a kérdésére, a gyomrom korogni kezdett. Megint felnevettem. "Nem lehet hosszú időre megszabadulni az emberléttől"
Vártam, de nem nevetett velem. Lassan, azon a hatalmas boldogságrétegen át, ami elködösítette a fejemet, ráeszméltem, hogy a légkör megváltozott. Kinyitottam a szemem; az első dolog, amit megláttam, a sápadt, majdnem ezüstös bőre, az álla vonala volt az arcom fölött. Az állkapcsa feszes volt. A könyökömre támaszkodtam, hogy láthassam az arcát. A fölöttünk néző mennyezetet bámulta, és nem nézett rám, ahogy a komoly vonásait tanulmányoztam. Az arckifejezése megdöbbentett - remegés futott át tőle a testemen.
"Edward" mondtam egy furcsa kis gombóccal a torkomban. "Mi az? Mi a baj?"
"Még kérdezed?" A hangja kemény volt és cinikus.
Ösztönszerűen elkezdtem töprengeni azon, hogy mi rosszat tettem. Átgondoltam mindent, ami történt, de nem találtam magyarázatot.
Minden egyszerűbb volt, mint véltem; összeillettünk, mint a megfelelő darabok, amiket illeszkedésre késztetnek. Ez titkos elégedettséggel töltött el - összeegyeztethetőek voltunk testileg, éppúgy, mint minden más szempontból. Tűz és jég - nem létezhetnek együtt anélkül, hogy megsemmisítenék egymást. Még több bizonyíték arra, hogy hozzá tartozom.
Nem tudtam arra a részre gondolni, ami ilyen nézésre késztette őt - annyira szigorú volt és hideg. Mit szalasztottam el?
Az ujjai végigsimítottak az aggódó vonalakon a homlokomon.
"Mire gondolsz?" suttogta.
"Feldúlt vagy. Nem értem. Tettem...?" nem tudtam befejezni.
A szemei összeszűkültek. "Mi bánt? Az igazat - ne próbáld lekicsinyíteni!"
„Bántani?” Ismételtem. A hangom magasabb volt,mint szokott a meglepetéstől. Felhúzta a szemöldökét, szája egyetlen vonallá keskenyedett. Ösztönösen kinyújtózkodtam, megmozgatva izmaimat. Tagjaim merevek voltak, és néhol fát a testem ez igaz, de páratlan élmény volt, hogy csontjaimig hatolt a tébolyultság, és úgy éreztem, mintha egy medúza lennék. Egyáltalán nem volt kellemetlen érzés. És akkor egy kicsit dühös lettem, mert  borúlátásával beárnyékolta ennek a tökéletes reggelnek a fényét.
„Miért jutottál erre a következtetésre?”Sosem éreztem magam jobban,mint most.”
„Lehunyta a szemeit. „Hagyd ezt.”
„Mit hagyjak?”
„Ne játssz, mintha nem egy szörny lennék, akinek aggódnia kellene.”
„Edwárd!”sziszegtem,tényleg mérgesen. Sötét gondolatai beárnyékolták fényes emlékeimet.”Soha többet ne mond ezt!”
Nem nézett fel, mintha látni sem akarna.
„Nézd magadra Bella. És mond ,hogy nem vagyok egy szörny.”
Meglepődtem, akaratlanul engedelmeskedtem a kérésének,majd ziháltam.
Mi történt velem? Nem találtam magyarázatot a puha fehér takaróra  a testemen. Megfogtam a fejemet és fehér pehely tollakat szedtem ki a hajamból. Az ujjaim közé fogtam egy apró pihét.
„ Miért borít be a toll?” kérdeztem meglepetten.
Türelmetlenül fújta ki a levegőt. „Széttéptem egy párnát,vagy kettőt. De nem erről beszéltem.”
„Te széttépted? Miért?”
„Nézd Bella!” mondta még mindig bosszúsan. A kezemre nézett – nagyon óvatosan – és kinyújtotta. „Nézd meg ezt!”
Ezúttal láttam,hogy miről beszél. A toll alatt bőröm éles piros színben játszott,a vállamon át a bordáimon keresztül. Kiszabadítottam a kezemet, hogy megfogjam a sérülést , megnyomtam , egy kicsit lüktetett.
Edwárd nagyon gyengéden érintett meg, ujjaival követve karomon a sérülést.
„Au.”mondtam
Megpróbáltam visszaemlékezni – visszaemlékezni a fájdalomra – de nem tudtam. Nem tudtam felidézni a pillanatot, amikor kezei túl szorosan öleltek volna. Csak arra emlékszem, hogy azt akartam, hogy szorosabban tartson, és hálás voltam amikor megtette…
„Sajnálom… annyira sajnálom, Bella,”suttogta, amíg a horzsolásokat szemléltem.”Ennél jobban kellett volna tudnom. Nem szabadott volna – „ a gyönge, lázas hangja mélyről szakadt fel.”Sokkal jobban sajnálom,mint ahogy el tudnám azt mondani.”
A feje fölé dobta kezeit és elhallgatott.
A meglepetés letaglózott, igyekeztem magamhoz térni – most hogy végre megértettem – hogy mi bántja. Annyira másként éreztem, de nagyon nehéz volt elmagyarázni.
A döbbenet elszállt, nem hagyva hátra mást csak a hiányt. Üresség. Üresek voltak a gondolatok. Nem tudtam mit kellene mondanom. Hogyan magyarázzam el neki pontosan. Hogyan tehetném annyira boldoggá, mint amennyire én boldog voltam neki köszönhetően – vagy inkább amilyen egy pillanattal korábban még voltam.
„Edwárd”
Nem mozdult.
„Edwárd?”
Semmi. Hát akkor magammal fogom megvitatni ezt.
„Én nem kérek bocsánatot Edwárd. Én…Nem tudom, hogyan mondjam el neked.Én annyira boldog vagyok. Ezzel nem védeni akarom a dolgot. Ne legyél mérges. Ne.Tényleg jó-„
„Csak azt ne mond,hogy jól vagy.” Hangja jéghideg volt.”Ha a józan eszemre akarsz hatni,ne mond hogy jól vagy.”
„Pedig az vagok.”suttogtam
„Bella.”nyögte”Ne tedd.”
„Nem,te ne tedd, Edwárd.”
Megemelte a kezeit, aranyló szemei melegen néztek rám.
„Ne rombold ezt le.”mondtam neki.”Én Boldog Vagyok.”
„Már leromboltam.”suttogta.
„Fejezd be,”csattantam fel.
Hallottam ahogy fogai össze koccannak.
„Ó.”morogtam.”Miért is nem tudsz olvasni a gondolataimban ezúttal? Annyira nehéz,hogy némák a gondolataim!”
Szemei zaklatottan megvillantak.
„Ez újdonság. Mindig szeretted, hogy nem tudok olvasni a fejedben.”
„De nem ma.”
Rám nézett.”Miért?”
Zavartan felkönyököltem, figyelmen kívül hagyva testem fájdalmát. Tenyeremet mellkasára fektettem. „Mivel mindez a félelmed felesleges,ha láthatnád,hogy pontosan hogyan is érzem most magamat! Vagy 5 perccel korábban. Tökéletesen boldog voltam. Teljesen és tökéletesen boldog. Most – nos egy kicsit megrészegülten.”
„Okkal lehetnél mérges rám.”
„Nos, az vagyok. Ez most boldogabbá tesz téged?”
Felsóhajtott.”Nem. Nem hiszem, hogy bármi is jobb kedvre tudna most deríteni.”
„Ez az.” Csattantam fel ismét .” Pontosan ezért vagyok mérges. Megölted a kellemes élményemet, Edwárd.”
Összehúzta a szemét és ingatta a fejét.
Mély levegőt vettem. Sokkal több fájdalmat éreztem most, de nem volt annyira rossz. Mintha a nap később levenné a súlyt rólam. Renee torna megszállottságakor ugyanezt csináltam. 65 kg mindkét kézben, nem tudtam így tovább menni. Fele ennyire sem volt nehéz.
Legyőztem ingerlékenységemet,és nyugodt hangon mondtam. „Tudtuk,hogy így lesz. Feltételezhető volt. És most – sokkal könnyebb volt annál,mint ahogy én gondoltam. Ez tényleg semmiség. Ujjaimmal megsimítottam karomat. Eleinte azt hittem,nem tudva mi történhet,hogy nem tudjuk majd megtenni. Egy kis praktikával-„
Arca olyan kétségbeesett volt, hogy inkább nem említettem a törés lehetőségét.
„Feltételezted? Elképzelted az egészet Bella? Az sem érdekelt. Hogy megsebezhetlek? Nem gondoltad,hogy rosszabb is lehet? Nem képzelted el,hogy megtörténhet,hogy többi nem tudsz elmenni? Nem törött el semmid, ez már győzelem?”
Hagytam, had soroljon el mindent. Aztán megvártam,míg légzése csillapodik. Mikor tekintete nyugodt volt, válaszoltam, lassú nyugalommal.
„Nem tudtam mi történhet, -de azt sem hittem volna, hogy ennyire gyönyörű és tökéletes lesz.”Hangom suttogásba fulladt,szemeim arcáról a kezemre vándoroltak. „Ezzel,azt gondolom, hogy nem tudom,hogy számodra milyen volt, de számomra ilyen volt.”
A hideg ujjai államnál fogva gyengéden felemelték a fejemet.
„Az az, ami miatt aggódsz?”szűrte ki a fogai között.”Hogy én élveztem-e?”
Lesütöttem szemeimet. „Tudom,hogy nem ugyanaz, hisz nem vagy ember. Ez csak egy példa volt, hogy egy ember számára, nos, nem hiszem, hogy az életben bármi jobb is történhetne.”
Olyan sokáig hallgatott miután befejeztem,hogy kénytelen voltam ránézni. Szemeiben gyengédséget láttam.
„Úgy néz ki,hogy több dologért kell elnézést kérnem.”húzta össze szemöldökét.”Soha nem álmodtam arról, hogy mit érzek majd, ha számodra a múlt éjszaka nem…nos, ez volt életem legjobb pillanata. De  nem akarok így gondolni rá, ha te…”
Az ajkaimon halvány mosoly táncolt.”Igazán? A legjobb valaha?” kérdeztem hallvány hangon.
Arcomat kezei közé fogta, lágyan elemezve azt. „Az alkunk után beszéltem Charlislelal, bízván abban,hogy tud majd segíteni nekem. Figyelmeztetett,hogy ez számodra nagyon veszélyes lehet.” Egy árny suhant át az arcán. Bízott bennem, noha – nem érdemeltem ki a bizalmat.”
Ellenkezni akartam, de két ujját az ajkaimra tette,mielőtt megszólalhattam volna.
„Tehát megkérdeztem,hogy mi történhet. Nem tudtam mi állt előttem...így vámpírként.”félig elmosolyodott. „Charlisle azt mondta,hogy ez egy nagyon energikus dolog, mint semmi más. Azt mondta,hogy a lelki szerelem valami olyan,amit nem tudnék könnyen kezelni. Nálatok a hirtelen hőmérséklet változás, az erős érzelmek tudják ezt kezelni. De azt is mondta,hogy ne aggódjak emiatt – te már megváltoztattál engem.” Ez alkalommal még őszintébb volt mosolya.
„A bátyáimmal is beszéltem. Azt mondták, hogy nagyon kellemes élmény volt. Még a vér is csak második helyre szorul mellette.” Egy vonalba szalad össze szemöldöke.” De megízleltem a véredet,és soha még vér nem ízlett a tiednél jobban … Nem hiszem,hogy ők tényleg rosszak voltak. Csak nekünk más volt. Valahogy több.”

„Sokkal több volt. Ez volt minden.”
„De ez nem változtat a tényen,hogy rossz volt. Akárhányszor megpróbáljuk,te mindig ezt fogod érezni.”
„Mit jelentsen ez? Azt hiszed feladom? Miért?”
„Túl könnyű a bűnöm. Nem hagyhatom figyelmen kívül a következményeket, Bella. Vagy a történeteddel megpróbálsz engem szögre akasztani, ha hibázom.”
Az állánál fogva magam felé húztam, csak néhány centire voltunk egymástól. „Hallgass csak jól rám Edwárd Cullen. Nem fogok színlelni, még rád való tekintettel sem,rendben?  Nem tudtam, hogy lehet téged jobb kedvre bírni,amíg nem beszéltél ennyi szánalmas dolgot össze. Soha életemben nem voltam ilyen boldog – az nem boldogított volna, ha közlöd,hogy jobban szeretsz semmint meg akarnál ölni,vagy első reggel, amikor felkeltem és te ott voltál vlem várva rám… Akkor sem amikor a hangodat hallottam a balett iskolában”-arégi fájdalmas emlék hatására egy sebzett vámpirt láttam magam előtt, de nem álltam meg.- „vagy mikor azt mondtad, akarom, és  nekem akkor ott bevillant,hogy örökre hozzám tartozol. Ezek az én legszebb emlékeim, de ez mindent megelőz. Csak fogadd el.”
Megérintette a redőket a két szemöldököm között. „Most boldogtalanná tettelek, ezt nem akartam.”
„Akkor ne legyél szomorú. Ez az egyetlen hiba itt.”
Feszülten vett egy mély levegőt, majd azt mondta.”Igazad van. A múlt az a múlt,és nem tehetek semmit, hogy változtassak rajta. Ezek után nem hagyja el hasonló mondat a számat. Megteszem,amit tudok,hogy boldog legyél.”
Gyanúsan vizsgáltam meg arcát,és ő szélesen elmosolyodott.
„Bármi,ami boldoggá tesz?”
A gyomrom követelőzően kordúlt meg, ahogy ezt megkérdeztem.
„Éhes vagy,”mondta gyorsan. Szinte azonnal kiugrott az ágyból, s felhúzta alsónadrágját. Ami emlékeztetett engem.
„Nos, valójában miért bántottad Esme párnáit?” kérdeztem felülve, még néhány pihét kiszedve a hajamból.
Már felhúzta khaki színű nadrágját, az ajtóban állva beletúrt a hajába.
„Nem gondolkodtam, hogy akartam-e vele bármit is csinálni.”motyogta”szerencsére a párna volt és nem te.”lógatta fejét,majd megrázta,mintha el akarná hessegetni a sötét gondolatokat. Egy nagyon finom mosoly jelent meg az arcán,de tudtam hogy nagy erőfeszítésébe került. Feljebb csúsztam és megéreztem fájó pontjaimat, mire ő zihálni kezdett. Távolabb ment  mellőle, kezei ökölbe szorultak, hogy ujjai bele fehéredetek a szorításba.
„Ennyire borzalmasan nézek ki?”kérdeztem tetetett könnyedséggel a hangomban. Próbálta titkolni feldúltságát. A fürdőbe sétáltam,hogy szemügyre vegyem magamat.
Az ajtó mögött lévő földig érő tükörben megvizsgáltam meztelen testemet.
Azt hittem rosszabbul nézek ki. A bordáimnál volt egy sötétebb vonal, az ajkaim enyhén duzzadt volt, de máskülönben rendben voltam. Néhol kék és lila foltokat láttam, a legrosszabbul a kezemen és vállaimon lévő horzsolások voltak. De még ezek sem voltak elviselhetetlenek. A bőröm égett, de általában elfelejtettem,hogy hogyan szeretem a sérüléseimet. Ezek felületi sérülések voltak,holnapra szinte nem is fognak látszani.
A hajamra néztem,majd felsóhajtottam.
„Bella?”amint hang jött ki a számon, már mögöttem is termett.
„Sosem tudom ezeket kiszedni a hajamból!” Mutattam a fejemre, ami pont úgy nézett ki, mintha egy csirke odafészkelt volna. Elkezdtem kiszedegetni a tollakat.
„A hajadért aggódsz? Mormogta mögülem, és jóval gyorsabban szedegette a tollakat.
„Hogy bírod ki nevetés nélkül? Nevetségesen festek.”
Nem válaszolt, és tudtam, a választ is – nem talált benne semmi vicceset.
„felesleges ezt csinálnunk”sóhajtottam egy perc múlva.”Így nem fog kijönni,megpróbálom kimosni.”átöleltem kezeimet hideg derekán összekulcsolva.”Szeretnél segíteni?”
„Inkább csinálok neked,valami ennivalót, „mondta és gyengéden kibontakozott az ölelésemből, és gyorsan eltűnt.
Úgy tűnt a nászéjszakámnak vége. Gombócot éreztem a torkomban. Amikor úgy,ahogy rendbetettem magamat és felöltöztem egy pamut fehér ruhába, ami eltakarta lila foltjaimat, majd mezítláb indultam megkeresni az ínycsiklandó sonkás rántotta illatát. Edwárd a króm konyhában állt, amikor meghallotta gyomrom követelő hangját,leültetett egy króm székre és egy tányérba elém csúsztatta a reggelimet. A forró tojás megégette a  torkomat,ahogy mohón ettem, de nem érdekelt. Leült velem szembe, „Nem etetlek eleget téged.”
Nyeltem mielőtt válaszoltam neki.”álmos voltam. Pont jókor eszem. Hatásos valakitől,aki amúgy nem eszik.”
„Kaja szolgálat,” mondta kedvenc mosolyom kíséretében.
Örültem,hogy így láttam, örültem, hogy egyre inkább régi önmaga volt.
„Honnan való  a tojás?”
„Megkértem , akik a házat takarítják, hogy töltsék fel a hűtőt. Talán megkérdezhetném, hogy mi van a tollakkal…”mondta a hajamra koncentrálva. Nem reagáltam, igyekeztem semmi olyat nem mondani,ami felbosszanthatná. Mindent megettem, pedig legalább két embernek való volt.
„Köszönöm,”mondtam. Áthajoltam az asztal felett, hogy megcsókoljam. Automatikusan visszacsókolt,  majd hirtelen elhúzódott.
Vicsorogtam, ésa kérdés egyszerűen kicsúszott a számon.
„Ugye nem akarsz hozzám érni, amíg még itt vagyunk, igazam van?”
 Hezitált,majd félig elmosolyodott,és szorosan átölelt. Ujjai lágyan simítottak végig bőrömön, és segélykérően fektettem arcomat tenyerébe.
„Jól tudod,hogy nem erre gondoltam.”
Felsóhajtott és elhúzta a kezét.”Tudom. És igazad van.”várt egy kicsit,hogy megnyugodjon, majd ismét beszélni kezdett.
„Nem fogok veled szeretkezni, amíg át nem alakulsz. Soha többé nem akarlak bántani.”

A nagy nap

Kinyitottam a szemeimet. Néhány percen keresztül, csak ziháltam és forgolódtam, nehéz volt kitörnöm az álmomból. Az ég az ablakomból szürke volt és akkor sápadtból újra kezdtem rózsaszín lenni, vártam, hogy szívem lelassuljon. Amikor már teljesen biztos voltam benne, hogy felébredtem, láttam ismerős, rendetlen szobámat, egy kicsit bosszús voltam magamra. Miért nem tudok az esküvőmről álmodni! Ez a megszállottságom egy zavaros történetet hozott az éjszakámba. Buzgón próbáltam lerázni a rémálmomat, felvettem a ruhámat és leszaladtam a konyhába, jóval azelőtt, hogy kellett volna. Először rendbe raktam a lakást, és amikor Charlie felébredt palacsintát sütöttem. Túlságosan ideges voltam, hogy reggelizni tudjak – életvidáman ücsörögtem, ameddig Charlie evett.
„Fel kell venned Mr. Weber-t háromkor” – emlékeztettem.
„Ma nincs más csak az, hogy elhozzam Mr. Webert, Bella. Nem valószínű, hogy el fogom felejteni a dolgomat.”
Charlie az egész napot kivette szabadságnak az esküvőmre, és  nagyon nyugodt volt. Hébe-hóba a szeme a beépített szekrényen lebegett titokban a lépcső alatt, ahol a horgászfelszerelést tartotta.
„Ez nem csak a munkád. Neked is illő ruhában kell lenned, szalonképesen.”
Haragos tekintetet vetett a tálban lévő gabonapehelyre, és motyogta a szavakat „majom öltöny” a lélegzete alatt. Valaki lelkesen kopogtatott a bejárati ajtón.
„Gondolom neked ez szörnyű,” – mondtam és fintorogtam. „Alice egész nap rajtam fog dolgozni.”
Charlie elgondolkozva bólintott, beleegyezett egy kisebb megpróbáltatásba. Megcsókoltam a feje búbját, amíg elmentem mellette – elpirult – és akkor tovább mentem az ajtóhoz, hogy beengedjem legjobb barátnőm és leendő nővérem. Alice rövid fekete haja a szokásos módon állt – sima volt és lesimult gyönyörű arcára,  amelyen egy kkülönös kifejezést véltem felfedezni. Kivonszolt engem a házból alig egy „Helló, Charlie” felkiáltással a válla fölött. Alice végignézett rajtam, amíg beszálltam a Porscheba.
„Oh, a pokolba, nézd a szemed!” – mondta szemrehányóan. „Mit csináltál? Fennt voltál egész éjszaka?”
„Majdnem.”
Haragos tekintetet lövellt rám. „Tudod, hogy mennyi időbe fog telni, amíg rendbehozlak, Bella – az én nyersanyagom vagy, rendbe kell hozzalak.”
„Nem ez nem hiszem, hogy neked gond. Nagyobb probléma ha álomba zuhanok az ünnepség alatt anélkül, hogy ki tudnám mondani, hogy „Akarom”, és akkor Edward el fog menekülni.”
Nevetett. „Hozzád vágom a csokrom, ha bezárod a szemed.”
„Köszi.”
„Egyébként bőven lesz időd aludni holnap a repülőgépen.”
Felemeltem a szemöldököm. Holnap, elmélkedtem. Ha mi megyünk ma éjszaka a fogadás után, és mi még holnap is repülőgépen leszünk…nos, mi nem Boise, vagy Idahoba megyünk. Edward nem adott nekem semmilyen célzást. Nem igazán izgultam a rejtély miatt, de különös volt, hogy nem tudtam hol fogok aludni holnap éjszaka, vagy remélhetőleg hol nem alszom…
Alice rájött, hogy ő most elárult valamit és rosszalotta a dolgot.
„Már készen van az összes csomagod.” – mondta, hogy kizökkentsen.
„Alice, kérlek enged meg, hogy a saját dolgaimat csomagoljam be.”
„Sok mindent becsomagoltam, ami a tiéd.”
„és te visszautasítottál egy vásárlást.”
„Kevesebb, mint 10 óra múlva hivatalosan is a nővérem leszel…ez idő alatt nem kell új ruhanemű.”
Haragosan bámultam ki a szélvédőn, amíg már majdnem a házhoz értünk.
„Még nem jöttek vissza?” – kérdeztem.
„Ne aggódj, itt lesz mielőtt a zene elindul. De te nem láthatod őt, mindegy, hogy mikor ér vissza. Mi ezt hagyományos módon fogjuk csinálni.”
Prüszköltem „Hagyomány!”
„Okay, a menyasszonyon és vőlegényen kívül!”
„Tudod, hogy már kukucskált.”
„Oh ne – én vagyok az egyetlen, aki látott téged a ruhádban. Nagyon vigyáztam, hogy mire gondolok, amikor a közelben volt.”
„Szóval” – mondtam, amikor mi befordultunk. „Látom a díszítést nem apróztad el.” Három mérfölddel az érkezésünk előtt már láttam a lámpák pislogását. Ezúttal fehér szatén selyem borította a lámpákat.
„Nem pazarolunk, nem szabad. Élvezd ki ezt, mert te nem fogod látni a belső díszítést, amíg nem jön el az idő.” – megrángatott az üres garázs felé a ház közepén, Emett nagy terepjárója mellett haladtunk el.
„Mióta nem láthatja a menyasszony a díszítést?” – tiltakoztam.
„Amióta én szervezem, akarom látni a hatást, amikor lejössz a lépcsőn.”
Eltakarta a szemem, amikor beértünk a konyhába. Az illat áthatolt rajtam.
„Mi az?” – csodálkoztam, amíg bevezetett a házba.
„Túl sok?” – Alice hangja hirtelen aggódó volt. „Te vagy itt az első ember, remélem jól csináltam.”
„Csodálatos illat van.” – biztosítottam – majdnem megrészegít, de egyáltalán nem émelyítő, egybeolvadása a különböző illatoknak és tökéletes.
„Narancsvirág….orgona.. és még valami – igaz?”
„Nagyon jó Bella. Te csak a fréziát és a rózsát nem találtad el.”
Nem engedte el a szemem, amíg el nem értük a fürdőszobáját. Néztem a hosszú pultot, amin az összes holmi az én szépségemet hivatott szolgálni, és kezdtem érezni, hogy milyen álmatlan volt az éjszakám.
„Ez valóban szükséges? Mindegy, hogy mi van rajtam, amikor hozzá megyek.”
Lelökött engem az alacsony rózsaszín székbe. „Nem, nem fogsz akárhogy kinézni, amikor én is itt vagyok.”
„Ők nem félnek, hogy kiszívod a vérük” – motyogtam. Visszahuppantam a székbe és becsuktam a szemem, egy kicsit szundikáltam. Ellazultam és amíg ő a szépítésemmel volt elfoglalva pihentem. A bőröm minden egyes négyzetcentiméterét kifényezte. Ebédidő után Rosalie besiklott a fürdőszoba ajtón, egy pislákoló ezüst köntösben, arany haja egy puha korongba volt fogva a feje tetején. Gyönyörű volt, sírásra késztetett. Mit vehetnék fel, ha Rosalie is a közelben van? 
„Visszajöttek” – mondta Rosalie, és rögtön egy gyerekes kétségbeesés lett rajtam úrrá. Edward itthon van.
„Tartsd őt kinn!”
„Nem fog idejönni” – nyugtatta meg Rosalie. „Igen sok teendője van. Esme befejezteti velük a dolgokat. Akarod, hogy segítsek? Tudom a haját.”
Leesett az állam. A fejem zavaros volt, nem emlékeztem, hogyan kell becsuknom a számat. Nekem soha nem lesz Rosalie a kedvencem a földön. A dolgok mindig is feszültek voltak közöttünk, személyes sértés, hogy most ő akar segíteni nekem. Noha neki volt lehetetlen szépsége, szerető családja, és Emmett a lelki társa, mindemellett nem volt ember és ezért neheztelt. És itt voltam én, mindenem megvolt, amit ő az életben szeretett volna. Nem pontosan úgy, de akkor is.
„Persze” – mondta Alice könnyen. „Te elkezdheted fonni a haját. Egy komoly frizurát akarok. A fátyol itt megy majd alatta.” – kezeivel elkezdte fésülni a hajam, részletesen próbálta ábrázolni, hogy mire gondol. Amikor elfáradt Rosalie kicserélte a kezeit az övéivel, és formálta a hajam gyengéd érintéssel. Alice visszajött a zarcomhoz. Egyszer Rosalie  elkészült a hajammal, és Alice elküldte, hogy hozza el a ruhámat, és szóljon Jaspernek, hogy hozza el anyut és Philt a szállodából. Lenn, ezerszer hallottam az ajtót nyitódni és csukódni és majdnem elájultam. A hangok kezdtek felszivárogni. Alice elkészült velem annyira, hogy…fel tudjam venni a ruhámat a hajam és a sminkem ellenére. A térdem remegett, amíg begombolta a gyöngy gombokat, a szaténselyem reszketett ahogy a földre hullott.
„Mély lélegzet, Bella” – mondta Alice. „próbáld meg lenyugtatni a szívedet. Le fogod izzadni a sminked!”
Egy gúnyos kifejezést lövelltem felé. „Rendben leszek.”
„Fel kell öltöznöd. Tudod tartani magad két percig?”
„Um…talán?”
„Alice nekem kell.”
„Már itt az idő?” – mondta Renee, a hangja legalább olyan ideges, mintha én lennék. „Minden olyan gyorsan történik. Szédülök.”
Mindketten így éreztünk.
„Ölelj meg mielőtt lemegyek.” – ragaszkodott hozzá Renee. „Légy óvatos, nehogy elsírd magad.”
Anyám gyengéden megölelt a derekamnál, akkor elindult az ajtóhoz, csak az arcát fordította újra felém.
„Oh, te jó ég, majdnem elfelejtettem! Charlie, hol a doboz?”
Papa átkutatta a zsebeit és akkor egy kicsi fehér dobozt tett Renee kezébe. Renee kinyitotta a dobozt és odatartotta nekem.
„Valami kék”- mondta.
„Valami régi, nagyon is. Swan nagymamáé voltak” – tette hozzá Charlie. „Mi egy ékszerésszel kicseréltettük a köveket zafírra.”
A dobozban két nehéz ezüst hajtű volt. Sötétkék zafír volt a bonyolult virágos formában a fogak tetején. A lélegzetem is elakadt. „Anya, apa…nem kellett volna.”
„Alice semmi mást nem engedett nekünk!” – mondta Renee. „minden, amit megpróbáltunk már készen volt.”
Egy hisztérikus vihogás szakadt ki a torkomból. Alice gyorsan belecsúsztatta a fésűket a hajamba. „ez valami régi és valami kék”, elmélkedik Alice, visszalépett néhány lépést, hogy megcsodáljon. „És a ruhád új…így itt –„
Tartott valamit a kezében. Önműködően kinyújtottam a kezemet, és a csipkés fehér harisnyatartó a kezemben landolt.
„Ez az enyém és vissza akarom kapni” – mondta Alice.
Elpirultam.
„Így” – mondta Alice elégedetten. „Egy kis szín – csak ennyi kellett. Teljesen tökéletes vagy.” – egy kis elégedett félmosollyal az racán, a szüleim felé fordított. „Renee rád lent van szükség.”
„Igen, már megyek.” – Renee lehelt egy csókot felém és kiment az ajtón.
„Charlie, behoznád a csokrokat kérlek?”
Mialatt Charlie nem volt a szobában, Alice a harisnyatartót kivette a kezemből és a szoknyám alatt kezdett manőverezni. Ziháltam és megtántorogtam, amikor a hideg keze a bokámhoz ért., a harisnyatartót a helyére igazgatta. Felállt mielőtt még Charlie visszaért volna a habos fehér csokrokkal. Az illata a rózsának, a fréziának és a narancsvirágnak mintha ködbe burkolt volna.
Rosalie – a legjobb zenész a családban Edward mellett – elkezdett játszani a zongorán. Hiperventillálni kezdtem.
„Gyerünk Bella!” – mondta Charlie. Alicehez fordult idegesen. „Kicsit rosszul néz ki. Gondolod, hogy rendben van?” – hangja messzinek tűnt. Nem éreztem a lábaimat.
„Jól van.”
Alice állt szemben velem, lábujjhegyre állt és bámult rám, megfogta a csuklóm erős kezeivel.
„Koncentrálj Bella! Edward lent vár rád.”
Vettem egy mély lélegzetet, hogy visszatérjek a valóságba. A zene lassan átváltott egy új dalba. Charlie megbökte az oldalam. „Bells, itt az idő.”
„Bella?” – kérdezte Alice, még mindig engem nézve.
„Igen” – nyögtem. „Edward. Jól vagyok” – hagytam, hogy kihúzzon a fürdőszobából, és Charliehoz tolt a könyökömnél fogva. A zene hangosabb volt a teremben. A lépcsőn felúszott az illata egy millió virágnak. Én arra koncentráltam, hogy Edward ott vár rám, mialatt nehézkesen elindultam. A zene ismerős volt, Wagner.
„Én jövök” – mondta Alice. „Számolj ötig és kövess engem.” – lassan, kecsesen elkezdett letáncolni a lépcsőn. Nem is gondoltam bele, hogy Alice miért nem a legtökéletesebb nyoszolyólány. Úgy nézek ki mögötte, mintha csak tántorognék. Egy hirtelen trilla szárnyalt át a zenén. Felismertem, hogy itt kell indulnom.
„Ne hagyd, hogy elessek Papa,” – suttogtam. Charlie megrángatta a kezem a karjára és szorosan megfogott.
Egy lépés, egy szünet, mondtam magamnak, amint kezdett menni a lassú ütem a zenében. Nem emeltem fel a szemem, amíg nem voltam biztos benn, hogy stabilan állok a lábamon, habár én hallottam a halk morajokat és susogásokat. A vér elárasztotta az arcom, persze számolhattak vele, hogy a menyasszony elpirul. Amikor a lábfejeim elhagyták az utolsó lépcsőt, még nem láttam őt. Egy rövid pillanatra, csodáltam a gazdagságát a fehér virágoknak, a girlandoknak, amik mind a szobában voltak, a hosszú fehér szalagokat. Aztán a tekintetem levettem a mennyezetről és kerestem a szatén szövet székeken keresztül – elpirultam attól, hogy mindenki engem néz – végre megláttam őt, egy boltív  lőtt áll, ami tele van virágokkal és szalagokkal. Alig vettem észre, hogy Carlisle áll mellette, és Angela apja van mögöttük. Nem láttam anyámat, pedig az első sorban ült, vagy új családomat, vagy akármelyik vendégeket – ők még várhatnak. Mind közül csak Edward arcát láttam, kitöltötte a látvány mindenem. Forró arany tekintete, tökéletes arca, amelyen túlcsordult az érzelem. És akkor, amikor láttam őt a félelmem elpárolgott és egy ujjongó mosoly tört ki. Hirtelen, csak annyit éreztem, hogy Charlie hozzáért az arcomhoz, csak ez tartott vissza, hogy ne rohanjak át a folyosón hozzá. A zene túlságosan lassú, küzdöttem a lépéseim ritmusával. Szerencsére, a folyosó nagyon rövid. És akkor, végre, végre ott voltam. Edward felém nyújtotta a kezét. Charlie megfogta a kezem és , mint ahogy régen a régi világban lerakta Edward kezébe. Éreztem csodás, hűvös bőrét és otthon voltam. Az esküink egyszerűek voltak, hagyományos szavak, amit már nagyon régóta használtak, de soha nem mentek ki a divatból.  Mr. Weber csak röviden beszélt. A végén csak annyit mondott „Míg a halál el nem választ.”, esetünkben megfelelőbb lett volna „Amíg csak élünk”. Abban a pillanatban, amikor befejezte a mondanivalóját, búcsút mondtam a régi életemnek, ami most ért el a rendeltetési helyére. Ostobának éreztem magam, amiért így féltem. Belenéztem Edward ragyogó, diadalmaskodó szemébe és tudtam, hogy győztem. Mert semmi mást nem akartam, csak vele lenni. Próbáltam nem sírva fakadni, amíg nem mondtam ki a kötelező szót.
„Akarom” – sikerült kimondanom, bár közel értelmetlen suttogás lett, villogtattam a szemem, hogy megszáradjanak és lássam őt. Amikor ő mondta a szó győzedelmesen és boldogan csengett.
„Akarom” – mondta.
Mr. Weber férjjé és feleséggé nyilvánított minket, és akkor Edward kezeit az arcomra tette, óvatosan, mintha csak egy finom fehér szirom ért volna az arcomhoz a virágokból. Próbáltam megérteni, keresztül a könnyeim árján, a szinte lehetetlen tényt, hogy ez a különleges személy hozzám tartozik, arany szemeivel úgy nézett rám, mintha ő is könnyezne, bár ez a dolog nem volt lehetséges. Lehajolt az arcomhoz, és én lábujjhegyre álltam, a karjaimat  - csokrostól és mindenestől – a nyaka köré fontam. Gyengéden, imádnivalóan csókolt meg, elfelejtkeztem az emberekről, a helyről, az időről, a jelenről…csak azt tudtam, hogy ő szeretett, hogy akart és én is akartam őt. Ő kezdte a csókot, és abba is akarta hagyni, de belekapaszkodtam, mellőztem a kuncogást és a torkok köszörülését, amit hallottam. Végül kezei visszafogták az arcomat és ő is visszahúzódott – túl hamar – úgy éreztem. Hirtelen mosolya szórakoztatott, szinte már vigyor volt. De pillanatnyilag a nyilvánosságot kizárva egy mély öröm, a saját örömöm visszhangzott bennem. A tömeg tapsban tört ki, és ő a testünket a barátaink, és családunk felé fordította. Nem tudtam elfordulni a szemétől, hogy lássam őket. Anyám karjai voltak az elsők, amik megtaláltak, akkor láttam az arcát először, amikor vonakodva levettem tekintetemet Edwardról. És akkor éreztem a elindultam a tömegben, áthaladtam rajtuk, minden ölelésen, csak bizonytalanul tájékozódtam róla, hogy ki karjában voltam, figyelmem középpontjában Edward volt. Felismertem a különbséget a puha, meleg ölelését az emberi barátaimnak, és a szelíd, hűvös ölelését új családomnak.
Egy perzselő ölelés viszont más volt, mint az összes többi – Seth Claerwater bátran állt be a tömegbe a vámpírok közé, egy vérfarkas barát.